A megoldandó feladvány egyszerre bonyolult és egyszerű. Az egészségügynek rövid idÅ‘n belül pluszforrásokra kell szert tennie, különben nem marad használható orvos és nÅ‘vér az ágazatban a gyógyÃtáshoz. A kormánnyal jelenleg nem lehet érdemben tárgyalni a forrásokról, mivel Ãgy is pengeélen táncol az ország. Érkezhetne még többletforrás a magánszférából, de az átlagpolgár pénztárcája apad, mÃg a módosabbak – francia és amerikai mintára – a szolidaritási adó bevezetésérÅ‘l vitatkoznak. A lassuló gazdasági növekedés és a csökkenÅ‘ adóbevételek következtében egyre nÅ‘ a költségvetési hiány, ez pedig minden látható tartalékot kormányzati szinten felemészt. Nem járunk jobban akkor sem, ha a gyógyszerek tb-támogatásának átalakÃtásával számolunk; e téren komolyabb forráslehetÅ‘ség mutatkozott volna az ágazat számára, a kormány pénzügyérei azonban ebben is „fürgébbnek” bizonyultak minden szereplÅ‘nél.
Nincs más esély, mint az egészségügyi ágazat maradék belsÅ‘ tartalékai felé fordulni, és szisztematikus munkával mozgósÃtani azokat. Mindnyájan, akik az ellátórendszer működését közelrÅ‘l nézzük, tudjuk, hogy a rendelkezésre álló erÅ‘források felhasználásában bÅ‘ven jelen van a pazarlás, annak ellenére, hogy a kórházigazgatók ezerszer megnéznek minden számlát, minden egyes tételt azért, hogy érdemben csökkentsék a kiadásokat. A megtakarÃtásokat éppen ezért nem is az egyes szolgáltatók szintjén kell keresni, hanem a rendszer átszervezésében, a működés, működtetés mechanizmusainak átalakÃtásában, a szereplÅ‘k érdekeltségének és egymáshoz való viszonyainak megváltoztatásában. E nélkül tartós változást nem lehet elérni.
A Semmelweis-tervet tekinthetjük kiindulási alapnak a változtatási irányok kijelölésében, de ma már bizonyosra vehetÅ‘, hogy a szolgáltatói hálózat átalakÃtását csak funkcióváltással és összevonásokkal, érdemi kórházbezárás nélkül nem lehet megúszni. Az eredeti tervekhez képest nagyobbat és fÅ‘ként gyorsabban kell lépni. Nem szabad ugyanakkor elfeledkezni a kórházon kÃvüli ellátórendszer ezzel egyidejű fejlesztésérÅ‘l sem – az eredeti elképzelésekhez képest itt is erÅ‘teljesebb beavatkozásokra van szükség. Ma már látszik, hogy hetven-nyolcvan kórház is elegendÅ‘ lenne a fekvÅ‘beteg-ellátási feladatok elvégzésére, amennyiben a háziorvosi rendszer el tudná látni mindazokat a funkciókat, amelyeket elvárunk „tÅ‘le” – azaz az eddiginél nagyobb mértékben nyújtana úgynevezett befejezett ellátást, valamint ha az egynapos beavatkozások gyakorisága a tervezett idÅ‘pontban elvégezhetÅ‘, nem sürgÅ‘s műtétek során elérné legalább a 60 százalékot.
Az orvosok, nÅ‘vérek itthon tartásához rövid idÅ‘n belül minimálisan 40 milliárd forintot (adók és járulékok nélkül, nettóban) kell mozgósÃtani. Ekkora összegbÅ‘l megemelhetnénk a fizetéseket a kórházi szektorban – a nÅ‘vérek és az orvosok körében egyaránt 25 százalékkal –, de a háziorvosi praxisbevételekben is érdemi javulást érhetnénk el (20 százalékkal növelhetnénk). A járóbeteg-szakellátásban a (részben bezárt) kórházaktól átcsoportosÃtott teljesÃtményvolumen-korlát érdemi bÅ‘vülése biztosÃthatná a szakrendelÅ‘k bevételnövekedését. Elméletileg a népegészségügyi termékadóból éves szinten húszmilliárd forint többletforrással lehet kalkulálni, az összeg másik felét azonban a kórházi struktúra átalakÃtásából, a kórházi kapacitások szűkÃtésébÅ‘l kellene elÅ‘teremteni.
Amennyiben lassan lépjük meg a szükséges átalakÃtásokat, és nem szerzünk pluszforrást a rendszer fenntartásához, el kell felejtenünk azt az álmot, hogy valaha elfogadható szÃnvonalú rendszert működtessünk, európai szintű hozzáféréssel.
,, Nincs más esély, mint az egészségügyi ágazat maradék belső tartalékai felé fordulni.
Sinkó Eszter
Világgazdaság