Foglalkozási doktori címet Magyarországon az orvosok, fogorvosok, állatorvosok, jogászok és a gyógyszerészek kaphatnak. Ezekre a hivatásokra egyaránt jellemző, hogy

- kiemelt szaktudást, magas szintű szellemi tevékenységet követelnek,

- személyhez kötött, független szolgáltatást nyújtanak, függetlenül attól, hogy tagjaik önfoglalkoztatóként vagy alkalmazottként tevékenykednek,

- közérdekű szolgáltatásaikkal közjavakat hoznak létre,

- hatalmas információs többlettel rendelkeznek a szolgáltatásaikat igénybe vevőkkel szemben,

- ez az információs aszimmetria különleges minőségi elvárásokat és követelményeket támaszt velük szemben, ezért

- szolgáltatásaik bizalmi jellegűek és

- megkövetelik a titoktartást is.

Ezeknek a hivatásoknak a lényegéhez tartozik a felelősségvállalás. A felelősség egy hármas viszonyrendszer: valaki, valakiért, valaki előtt felelősséget vállal. Önmagunkért, betegeinkért, hivatásunkért és környezetünkért egyaránt felelősséggel tartozunk. A kérdés az, hogy kinek? A válasz többnyire a minket körülvevő világról alkotott képünktől függ: vannak, akik az esküjükre hivatkoznak, másoknak a lelkiismeretük jelenti a mércét, a hívő embernek pedig az Isten előtti felelősség az elsődleges. A doktori címmel a felelősségünk az egész társadalom előtt nyilvánvalóvá vált: nemcsak a patikában kell a betegeinkért felelős szakemberként dolgoznunk, hanem az életben is mindenhol és mindenkor mérték- és értékadó értelmiségiként kell élnünk.

A felelősséget ma sokan csak kötelességnek tekintik, ami alól szívesen kibújnának. Én ezt egy kicsit másként látom. A másért vállalt felelősség ugyanis a másik szeretetének a fundamentuma. A másiké, akinek a javát kell akarnunk. Ez a hivatásban gyakorolt szeretet lényege: a legfőbb törvény a beteg üdve!

Felelősségről beszélek, miközben ma az országban tobzódik a felelőtlenség. Hivatásszeretetről is szóltam, miközben körülöttünk tombol az önzés. Ez szinte feloldhatatlan feszültséget jelent a mindennapi munka során, főként úgy, hogy a fennálló hatalmi rendszer egy hamis filozófia mentén a felelőtlenséget és az önzést sokszor tovább gerjeszti, és gyakran különböző érdekcsoportok (korrupciós) nyomásának engedve gyeplőt dob a lovak közé. Ezt a saját hivatásunkban is számtalanszor megtapasztaltuk. Mi nem lehetünk olyanok, mint a mai politikusok: nekünk nem egy országért kell felelősséget vállalnunk, hanem a betegeinkért, akik tőlünk várják a reményt. Mi nem lehetünk olyanok, mint egy befektetésének gyors megtérüléséért jogi, szakmai és etikai normákon átgázoló vállalkozó: felelősséggel tartozunk a hivatásunkért. És felelősséggel tartozunk a kamaránkért is, függetlenül attól, hogy az országos vezetésében vagy az egyik megyei szervezetében dolgozunk, netán „csupán” a tagjai vagyunk. Mi sem vagyunk tökéletesek, de a munkánkat felelősséggel kell végeznünk. Mi sem vagyunk szentek, de minden helyzetben becsületesnek kell maradnunk.

Egy számomra kedves, akár életprogramnak is megfelelő idézettel zárom gondolatomat: „Az optimizmus a hit elvesztett reményének a polgári pótléka”. A Josef Ratzingertől vett idézet mai helyzetünk és feladataink illusztrálására tökéletesen alkalmas. Nem optimistának vagy pesszimistának kell lennünk sorsunk és jövőnk alakulását illetően. Külső körülményeink nem csak tőlünk függenek, a belső tartásunk viszont csak rajtunk áll. Hivatásunk gyakorlásához a belső meggyőződésből fakadó hit bizonyosságára van szükségünk. Hinnünk kell, hogy betegeinknek szükségük van a tudásunkra és szolgálatunkra, kamaránknak a támogatásunkra és aktivitásunkra, beteg társadalmunknak pedig egy olyan mérték- és értékadó értelmiségi kiállásra, ami köré egy megújuló Magyarország szervezhető. Egy olyan ország, ahol a felismert igazság kötelez. Politikust, vállalkozót és szakembert egyaránt.

(hankóz)