A szakmai érdekvédelem csak úgy művelhető, ha a kamara a törvényhozó és a végrehajtó hatalom irányítóival, a politikai és a gazdasági élet, valamint a szakma és a civil társadalom szereplőivel korrekt és – lehetőség szerint – kiegyensúlyozott kapcsolatokra törekszik: értékrendünkre alapozva képviseljük hivatásunk érdekeit. Éppen ezért elöljáróban szeretném leszögezni, hogy tudom: a kamara nem politikai szervezet és nem tartozik a feladatai közé vélemény nyilvánítása a pártpolitikai történésekről és folyamatokról, és az sem jó, ha a pártpolitikai erőtér szereplőjévé válik, mert nincs eszköze arra, hogy ezen a küzdőtéren a többi szereplővel azonos feltételekkel versenyezzen. Mégis indokolt, hogy legyen ismeretünk és álláspontunk mindarról, ami a társadalmi/politikai/gazdasági életben körülöttünk történik, hiszen a lehetőségeinket állandóan mérlegre kell tennünk és soha nem mondhatunk le arról, hogy sorsunk irányításában részt vehessünk.

Földindulás-szerű változásoknak vagyunk szemlélői és résztvevői: a politikai/hatalmi struktúrák ilyen mértékű változása békés körülmények között csak nagyon ritkán következik be, mint ahogy az a parlamenti választáson végbement. A szocialista párt legnagyobb parlamenti erőként nem sokkal ezelőtt még „élet és halál ura” volt, de most nemcsak szavazóinak döntő többségét veszítette el, hanem vezetőinek politikai túlélése is megkérdőjeleződött: útelágazáshoz érkezett. A nemzetközi támogatást élvező neoliberális párt, amelyik hatalmi pozíciójából még néhány hónapja is könnyedén akadályozta meg a patikalétesítés korrekciójára irányuló, a kamara, a kormány és a kormányzó párt között kötött megállapodás parlamenti elfogadását, az új országgyűlésbe már be sem jutott, sőt a magyar társadalom oly mértékben fordult el tőle, hogy önálló választási lista állítására sem lehetett reménye. És az a – szintén rendszerváltó – párt is, amelyiknek annak idején gyógyszerészként sokat köszönhettünk, miután szembefordult saját értékrendjével és sorozatban taszította el magától emblematikus vezetőit, méltatlan végjátékban esett ki a parlamentből. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy egy korszak végérvényesen lezárult: a magyar társadalom hátat fordított a Kádár-rendszernek, a rendszerváltás rendszerének és az elmúlt nyolc évnek is. Mindezzel párhuzamosan újult meg és került meghatározó pozícióba az a párt, amelytől az elmúlt négy évben sok támogatást kaptunk és nemcsak az abszolút parlamenti többséget szerezte meg, hanem 2010 tavaszán a választók több mint ötven százalékának a bizalmát is élvezi.

Tudtuk, hogy változás lesz, vártuk, hogy bekövetkezik és készültünk rá.

Tudtuk, mert nem lehetett tovább a szociális igazságosság megvalósulását a neoliberális doktrínától remélni, hiszen a világválság mindenki számára letagadhatatlanná tette, hogy a „láthatatlan kéz” nem létezik és a szabályozatlan piac több kárt okoz, mint hasznot. Nem lehetett tovább a gazdaságot sem az emberek érdeke elé helyezni, mert nem az ember van a gazdaságért, hanem a gazdaság az emberért. Nem lehetett tovább a nemzeti érdekeket sem háttérbe szorítani, mert az a család, amelynek vezetője a saját gyerekei ellenében tolja a szomszéd szekerét, önmagával hasonlik meg. És nem lehetett tovább a mindent elborító korrupciót sem következmények nélkül tovább folytatni.

Nemcsak állampolgárként vártuk a változást, hanem gyógyszerészként is. Vártuk a változást, mert az elmúlt négy évben a gyógyszerészi hivatás (a foglalkozási doktori cím ellenére is) a vesztesek közé került. Vártuk a változást azért is, mert a kamarát megfosztották köztestületi jogosítványaitól, a szakmát pedig attól, hogy szakmai önkormányzaton keresztül intézze ügyeit. Nem azt mondom (soha nem is állítottam!), hogy a gyógyszerészet rendszerváltás után kialakított modellje „tökéletes” volt. Hiszen egy dinamikus társadalmi, gazdasági környezetben túlságosan statikusan szabályozta ezt a területet és a szakmai progresszió befogadására sem volt megfelelő eszköze. De meggyőződésem, hogy a gyógyszerpiac liberalizációjakor egy javítható (és javítandó!) modell helyett egy alapfilozófiájában téves rendszer létrehozásáról született döntés. Azóta látványosan romlottak a szakma gyakorlásának feltételei: a korábban gyógyszerészi diplomához kötött feladatok jó részét pénzemberek és gyógyszerészi diplomával nem rendelkezők vették át. És azt sem állítottam soha (nem hiszem, hogy ezt bizonygatnom kellene!), hogy a köztestület tökéletesen működött. De semmilyen körülmények között nem szabadott volna a politika kamarával folytatott harcában olyan gyalázatos eszközt választani, ami a szakmát megfosztja az önkormányzatiság lehetőségétől, a szakmai és etikai normák állításától, a köztestületi működéstől. És vártuk a változást azért is, mert elegünk van abból, hogy különböző társaságokban bevett gyakorlattá válhatott anekdotikus történetek mesélése arról, hogy a piacstabilizáló kamarai kezdeményezések megtorpedózására melyik politikust mikor, hogyan és mennyiért vették meg.

Készültünk a változásra. Sok kollégát megkérdeztünk a hogyan továbbról, majd megfogalmaztuk, hogy mit kívánunk, és eljuttattuk azokhoz, akiket ez illet. Ma többeknek úgy tűnhet, hogy ez baj volt: olyan konfliktusokat vettünk a nyakunkba, amelyek nélkül szívesen meglettünk volna. Pedig nem pártok ellen kampányoltunk és nem tettünk senkinek sem hűségnyilatkozatot. Hanem olyan kapcsolatokat kerestünk, akikkel a világ, az egészségügy és a gyógyszerészet alapvető dolgairól azonosan gondolkodunk. S amikor a kívánságainkat a leendő döntéshozókhoz eljuttattuk, nem mások jogos érdekeit kérdőjeleztük meg, hanem a sajátunkét fogalmaztuk meg. Tisztán és világosan! Mégis méltatlan vádakkal kellett szembenéznünk: a háttérbe szoruló párt sajtószóvivője velünk riogatta a választókat, s azok is szembefordulnak velünk, akikről eddig úgy gondolhattuk, hogy alapvetően a javunkat akarják (és nem a javainkat, ahogy a vicc is mondja).

Készültünk a változásra, de hogy felkészültünk-e rá, az csak ezután dől el. Az az erőtér, amelyben a gyógyszerészet szakmai, erkölcsi és anyagi rehabilitációjáért húsz év után újra harcba kell szállnunk, egyre inkább körvonalazódik: az elmúlt hetek történései minden eddiginél markánsabban rajzolják ki az erővonalakat a politikai, a gyógyszerpiaci és a szakmai küzdőtéren is. Nem egy szocialista nagyvállalati rendszert kell lebontani a gyógyszerész szakmai és egzisztenciális függetlenségéhez, hanem szakmai és pénzügyi befektetőkkel szemben kell az érdekeinket érvényesíteni, akiknek a beágyazottsága a gazdasági/politikai életbe nagyon erős. Nem egy szegény, de bizalommal telt, hanem egy önbizalmában megroppantott és „sokszínű” erkölcsi bázisúvá lett közösség alkotja a gyógyszerész társadalmat. A szakmai, erkölcsi és anyagi rehabilitációért ma másként kell küzdeni, mint húsz évvel ezelőtt: más a világ, mások a körülmények és mi is mások lettünk. Azonban változatlanul igaz, hogy a jó szél csak annak segít, aki tudja, hogy hová akar menni. Mi továbbra is mindenkivel korrekt és – lehetőség szerint – kiegyensúlyozott kapcsolatokra törekszünk: értékrendünkre alapozva képviseljük hivatásunk érdekeit!

2010. április 19.

Dr. Hankó Zoltán