Magyar Nemzet 2010. december 18.
Örök gyerekek
Farkas Adrienne
Magyarországon minden harmadik baba császármetszéssel jön a világra Magyarországon már nemcsak a focihoz, hanem a szüléshez is mindenki ért: nincs olyan családi asztal, ahol ne csapott volna össze a rokonság az otthon vagy kórházban szülés témájában. A jelenség azért furcsa, mert a világ nagyobbik részén mindenki ott szül, ahol tud, a fejlett egészségügyi rendszerek pedig évtizedekkel ezelőtt megfogalmazták az erre vonatkozó szabályokat. Az igazi kérdés azonban az, hogy miért vált a szülés mára rettenetes dologgá, amelyet csak altatásban, érzéstelenítve, műtétté silányítva lehet elviselni. Szenvedélyes ifjú apa magyaráz, ökle a levegőben. Helyszín a 16 akciónap a nők elleni erőszak ellen című rendezvénysorozat egyik beszélgetése, Varga Katalin pszichológus Verbális erőszak a szülészeteken című előadása után. A férfi nem érti, miért hagyják megalázni magukat a nők a szülészeten, és miért nem harcolnak a szülészeti beavatkozások, az indokolatlan császármetszések, a károsnak tartott diagnosztikai módszerek és az egész elgépiesített kórházi gyakorlat ellen.
Ez az írás erre keresi a választ.
Először is: nyilvánvalóan azért, mert a magyar társadalom nagyobb része agresszíven elutasító a szabad szüléssel (meg úgy általában az önálló gondolkodással) szemben, internetes szavazások szerint sovány 10-15 százalék támogatja a háborítatlan szülést. Ez Magyarországon születésházak híján többnyire otthoni szülést jelent. internetes vitákat olvasva jól tetten érhető, hogy a hozzászólók nehezen értik meg: attól, hogy egyesek szeretnétalata alapján úgy fogalmaz: a lélek magával hordozza az emlékeit. De akárcsak a folyó, amely ha csobogva folyik, nem gondol arra, hogy miért ott van a meder, mi sem gondolkodunk azon, hogy a születésünk által kialakított meder mennyire meghatározza életünk folyását. A pszichológia persze már régen bebizonyította, hogy igenis mindenre emlékezünk; lehet, hogy nem a konkrét eseményekre - bár ezek az emlékek is előhozhatók -, hanem az élmények lenyomatára.
Akinek rettenetes volt
a születése, az rémisztőnek fogja találni a szülés egész folyamatát. Fél, szorong, azt szeretné, ha megmondanák neki, mit kell csinálnia, hiszen a saját születésében is mások mondták meg, mi történjen. Csinálják meg helyette, ő addig alszik. Bár erre nincsenek pontos statisztikák, meglehetősen egybehangzóak a becslések, miszerint minden harmadik császármetszést az anya kérésére végeznek el.
Egy tény: felmérések szerint a friss anyák nyolcvan százaléka szenved depressziótól, és egyre gyakrabban van szükségük már a csecsemőknek beavatkozás nélkül szülni, nem azt jelenti, hogy ezentúl ez kötelező volna. Mint ahogyan az otthonszülés-pártiak is nehezen fogadják el, hogy ami nekik az ősi, asszonyi erő kiáradásának csodálatos diadala, az másoknak ijesztő és rettenetes.
Miközben a napokban hazánk ellen döntött első fokon otthon szülési ügyben a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága.
Az általános vélekedés szerint, aki nem kórházban szül, az veszélyezteti a gyermekét, bűnözőkkel szövetkezik. Egy fiatal bírótól azt hallottam, ő az ilyen anyákat mind bebörtönözné, egy friss diplomás orvos meg lila ködnek nevezte a születésélményt, hiszen azt tanulta az egyetemen, hogy az újszülöttek úgysem emlékeznek semmire. Orosz Katalin klinikai szakpszichológus - aki itthon először dolgozott ki a születési élmény feldolgozására és a születési traumák gyógyítására pszichoterápiás módszert - két évtizedes tapasznek arra, hogy a zavaraikat - természetesen az édesanyjukkal együtt - pszichológus, pszichiáter szakember kezelje. Magyarországon több ilyen ambulancia működik.
Harry Harlow 1960-as híres majomkísérletében a tudós majomkölyköket szakított el szerető anyjuktól, és egy évig külön ketrecekben, teljes magányban tartotta őket. Mint ismeretes, a kismajmok a hideg drótanya helyett - pedig abból tejet lehetett szopni - a szőrös gépanyához bújtak, még akkor is, ha az nem adott nekik enni. Miután szabadon engedték a majmokat, mindannyiuknál különböző pszichés problémák jelentkeztek. A nőstény állatok felnőve leverték magukról a kölykeiket, szinte megtámadták őket, ha hozzájuk akartak bújni.
Az anyjuktól elválasztott, annak idején négyóránként etetett mai szülők finomabban rázzák le a kölykeiket: beadják a szülészet csecsemőosztályára, külön szobában altatják, folyamatosan méricskélik és ellenőrzik, mikor és mennyit evett, és panaszkodnak, hogy folyton rajtuk lóg, állandóan szopni akar...
- Magyarországon kétszáz éve próbálják a hatóságok szabályozni a szülés-születés rendjét magyarázza Krász Lilla történész. - Mária Terézia idején születtek az első rendeletek arról, hogy a szüléseknél csak szakképzett, vizsgázott bábák segédkezhetnek. Addig a közösség nagy tudású, szülésben tapasztalt asszonyai segítettek a nőtársaiknak, ezenkívül csak csodatévő tárgyakban (övek, kövek, amulettek) és az ima támogatásában bízhattak az asszonyok. Akkoriban minden negyedik nő belehalt a szülésbe, ennél is nagyobb volt a csecsemőhalandóság.
Az anyai veszteség elsősorban a sterilitás hiányának és némely ostoba babonának volt betudható - kész csoda, hogy négyből három nő' túlélte az istálló szalmáján vajúdást és a bába koszos kezét. Elterjedt szokás volt a baba első fürdővizébe tyúktojást tenni, nyilván az ehhez hasonló népszokások is szaporították a csecsemőhalottak számát. A "tanult nőknek", vagyis a képzett bábáknak eleinte nagyon nehéz volt elfogadtatni magukat, az anyák szívesebben hívtak olyan asszonyt, akit ismertek. A kórházi szülések elterjedéséig a nők soha nem maradtak egyedül vajúdás közben, sokszor hat-nyolc asszony is velük volt, a bába hermetikusan bezárt ajtót, ablakot, ami a vajúdás közben történt, az bensőséges női titok maradt.
Mindenesetre a babonákon kívül semmilyen szabályt nem kellett betartani. A férfiember jelenléte - még ha volt is kivétel - mindig a bajhoz kapcsolódott, őket akkor hívták, ha segíteni, orvosért szaladni, emelni kellett, ezek közül meg egy sem jelentett jót. Kórházban szülni pedig egyenesen szégyen volt, még a XX. század elején is. Ennek oka, hogy olyan anyák mentek kórházba életet adni a gyermeküknek, akik nem hívhattak vagy nem akartak házhoz hívni segítséget, leginkább azért, mert titkolták, hogy gyermeket várnak. A II. József által alapított bécsi általános kórház a szülészeti osztályát azért hozta létre a XVIII. század végén, hogy a medikusoknak legyen hol gyakorolniuk, és hogy megmentse az elveszni készülő lelkeket.
Ezen a klinikán ugyanis - csakúgy, mint az 1812ben alapított pesti klinika hatágyas szülészetén nem kellett senkinek sem elárulnia a nevét, a nő'ket számokkal azonosították, a gyermek pedig ha megmaradt - az osztályhoz rendelt árvaházban landolt. Bár a mai neveléshez képest a kora újkorban már-már kegyetlenül szigorúan bántak a gyerekekkel, épelméjű embernek nem jutott eszébe, hogy az újszülöttet elválassza a meleget és tejet adó anyai testtől, és később sem vittek magukkal vekkert és mérleget a földekre a parasztasszonyok, hogy tudják, mikor és mennyit kell szoptatniuk.
Ennek következtében ritkán voltak szoptatási problémáik. Ha valakinek elapadt a teje, az olyan természetellenes baj volt, amiért csakis boszorkányok lehettek a felelősök. Az első' sikeres hazai császármetszést - amelyet túlélt az anya és a gyermeke is - Tauffer Vilmos végezte 1885-ben, de az antibiotikumok elterjedése előtt sokáig az egyik legkockázatosabb beavatkozásnak számított.
Magyarországon az elmúlt század hatvanas éveire sikerült az asszonyokat rászorítani a kórházi szülésre, a bábák helyét átvették a férfi orvosok, a diplomás szülésznő nálunk csak segéderő lehet a doktor mellett - hálapénzt is az orvos szokott kapni. A csecsemőkkel való rideg, szabályozott bánásmód a fasizálódó Németországhoz, illetve itthon - a meggyőződéses kommunista Pikler Emmi nevéhez köthető', aki árvaházakban szerzett tapasztalatainak felhasználásával próbálta kinevelni a diktatúra megfelelő alanyait. Mindezt persze a szent higiénia és ésszerűség nevében.
Ettől fogva az újszülötteket csecsemőosztályra vitték születésük után, éjjel cukros vízzel és tápszerrel etették őket, csak nappal, háromóránként találkozhattak az anyjukkal.
Bár az utóbbi időben történtek pozitív változások, a császáros anyáktól a legtöbb helyen a mai napig elkülönítik a gyermeküket. A babák többségének nem teszik lehetővé, hogy az első órában békében felvegyék az anyjukkal a test- és szemkontaktust, ehelyett idegenek csöveket nyomnak a testükbe, a szemükbe világítanak, durván sikálják és dobálják őket. Kétségbeesett sikításukat az erős, egészséges tüdőnek tudják be.
Éppen csak nyöszörögnek,
nem sírnak a háborítatlan körülmények között született babák. A jelenlegi statisztikai adatok szerint a császármetszések aránya Magyarországon meghaladja a harminc százalékot, a kórházi szülések rutinszerű (nyolcvan-kilencven százalékos!) velejárója a mesterséges hormonális szülésgyorsítás és a gátmetszés, amelyről a szülészszakma azt állítja, szükségszerű. Persze kérdés, hogy ha a férfi orvosok nemi szervét hasítanák ketté kétszer-háromszor életükben, és a fájdalmas hegekkel kellene nemi életet élniük, akkor is így gondolkodnának-e. Ma is bevett gyakorlat a magyar szülészeteken az úgynevezett kispapavarrás, amelynek lényege, hogy a hüvelyt a lehető legszorosabbra varrja össze a férfi orvos, hadd örüljön a férj! A WHO (az ENSZ Egészségügyi Világszervezete) ajánlása egyértelműen fogalmaz: a gátmetszés általános alkalmazása nem indokolt. Minden megbízható szülészeti kézikönyv kimondja, hogy mind az anyai testhelyzet szülés közbeni korlátozása, mind a gátmetszés rutinszerű alkalmazása az ellátás olyan formája, amellyel fel kell hagyni a tények ismeretében.
Sok hazai szülészeten ezzel szemben rutinszerűen leszíjazzák a vajúdó anyák lábát, méghozzá magasra, hogy az orvos kényelmesen eléjük üljön - noha ez ellentmond nemcsak az ajánlásoknak, hanem az ésszerűségnek is, hiszen a gravitációval szemben kell kiküzdenie magából a gyereket.
Persze segítenek neki: az orvos belekönyököl a hasába, és kézzel tágítja a méhszájat, hogy haladjon a dolog.
ilyen körülmények között egy emlősállat sem tudna vajúdni, nyilvánvalóan az embernek is nehezen megy. Ezért (vagy azért, mert kezdődik a doktor magánrendelése) jön a gyorsítás a mesterségesen adagolt oxitocin nevű hormonnal, amelyről az ötvenes évek óta tudjuk, hogy képes méhösszehúzódásokat kiváltani, ezért a szülészek csodaszerként tekintenek rá. Arra ritkán gondolnak, hogy az infúzió bekötése azt a negatív üzenetet hordozza, hogy a szülés veszélyes, orvosi beavatkozást igénylő dolog. Varga Katalin pszichológus, az ELTE Pszichológiai Intézetének igazgatóhelyettese is csodálatos anyagnak tartja az emberi szervezetben termelődő természetes oxitocint, ugyanis ez a hormon az egyik leghatásosabb stresszcsökkentő anyag, mely úgy segít a feszült állapotot feloldani, hogy az üss vagy fuss! parancsa helyett együttműködővé, a társaik felé bizalommal telivé teszi az embereket. Éppen ezért nevezik szeretethormonnak. Nagy mennyiségű oxitocin termelődik szerelmi aktus, szülés és szoptatás során, és ennek a vegyületnek az illatát azonosítják "mamaszagként" az emlős újszülöttek. Csakhogy a természetes oxitocin pulzálva termelődik, míg a mesterséges anyag folyamtatosan görcsben tartja a méhet, nem pihenhet. Ha a baba túl gyorsan születik meg, nincs ideje olyan anyagokat termelni, amelyek megvédik az oxigénhiánytól. Éppen ezért a siettetett vagy mesterségesen indított szüléseknél háromszor magasabb azoknak az újszülötteknek az aránya, akiket újra kell éleszteni. A gerincbe adott érzéstelenítés gyengítheti az oxitocin hatását és lassíthatja a magzati szívhangokat, ezért azok a szülések, ahol a két eljárást együtt alkalmazzák, felerészt műtőben végződnek.
És miért hagyják ezt
az anyák? Mert azt mondják nekik, hogy ez jó, és ez a baba érdeke. Félnek. A szülésről nem lehet kimenni, és lehetetlen menet közben orvost váltani. Ezt harsogja a média, ezt olvassák a fórumokon, ők is így születtek, ez a minta vésődött beléjük. Varga Katalin még arra hívja fel a figyelmet, hogy a lányok kicsi koruktól azt a visszajelzést kapják a szépségipartól, hogy a testük úgy nem jó, ahogy van, szebbnek, soványabbnak, tökéletesebbnek kell lenniük. Miért éppen a szülőágyon hinnék el, hogy képesek hibátlanul működni? A háborítatlan születés ősi tudását négy kulcsszó köré szokta rendezni Orosz Katalin pszichoterapeuta: az első a gyász. Az anyaméh tökéletesen komfortos világát elhagyni veszteség, meg kell tanulni új, érettebb szinten folytatni az életet. Aki nem kap lehetőséget erre a gyászra, talán úgy fogja érezni, vele kitolt az élet, ő szerencsétlen ember, nem érti, neki miért nem jár minden küzdelem nélkül. A második kulcsszó a kötődés. Születésünk módja meghatározza, mennyire leszünk képesek kötődni, azaz egészséges kapcsolatot kialakítani egy másik emberrel. Nagyon fontos lenne, hogy még pulzáló köldökzsinórral felvehesse a baba a szemkontaktust az anyjával, hogy azt tanulja meg, kapcsolataim stabilak, ugyanazt az embert látom kint is, akit bent éreztem. Ehelyett a gyerek a csecsemőosztályon sír a kortársaival együtt, mert a bánatát, gyászát, stresszét nem enyhíti az anyja ölelése. Meg kell nézni a mai kamaszokat: a szüleik támogatása helyett a kortársakkal közös üvöltésben bíznak. A harmadik kulcsszó a változás. A természetes születés azt tanítja meg, hogy minden változik, ez az élet velejárója. Az a nemzedék, amelynek tagjai a szükségleteik figyelmen kívül hagyásával születtek, retteg a változástól: örökké a mamával lakó, el nem köteleződő, örök gyerekek. A negyedik kulcsszó a határ. Aki megszületett, átlépett egy határon, ahol minden más. Ha ő is hozzájárulhatott az erőfeszítéséivel a határ átlépéséhez, és ebben támogatták, azt tanulja meg, küzdeni érdemes - és bármire képes lehet.
Néhány évtizede még senki sem gondolkodott el azon, jó-e a szülés gyakorlata úgy, ahogy van.
Ma már minden hatodik ember eltöpreng ezen.
Talán lesznek többen is.
