Dr. Meczer Mária a békéscsabai Isteni Gondviselés Gyógyszertára tulajdonosa, az MGYK Békés Vármegyei Szervezete elnöke augusztus 20. alkalmából a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje Polgári Tagozata kitüntetésben részesült.

– Nem ez az első kitüntetése, 2003-ban Pro Sanitate emlékérmet kapott, majd 2007-ben elnyerte a Batthnyányi-Strattman László díjat, 2019-ben az MGYK Aranyérmét, 2022-ben pedig Békéscsaba Egészségügyéért kitüntetést… most pedig magas állami elismerésben részesült.

– Korábban mindig elgondolkoztam rajta, hogyan lehet az, hogy valaki eljuthat odáig, hogy állami kitüntetést kapjon. Pont Balatonszárszón nyaraltam június közepén, amikor kaptam egy e-mailt a Miniszterelnökségtől. Ott a Balaton-parton, miközben a vitorlások jöttek-mentek a kora nyári szép időben, tudtam meg, hogy kitüntetnek.

Azóta is meghatódott vagyok, sokáig nem is tudtam hova tenni ezt az egészet. Utána jártam, mi is ez. Ez bizony a legmagasabb kitüntetések egyike, amit a magyar állam ad. Azt se titkolom, hogy az átadás ellőtt olyan női dolgok is előjöttek, hogy például hogyan is lesz a frizurám? Mibe is öltözködök? Ruhákat próbáltam, lépéseket gyakoroltam, hogy megfelelhessek a kihívásnak. Végül döntöttem, el is készítettem az átadás előtti este a ruhámat… és másnap reggel nem azt vettem fel, egész másként öltözködtem, de végül legnagyobb csodálatomra, mert mindig elégedetlen vagyok magammal, most az egyszer még magamnak is tetszettem!

– „A több mint négy évtizede nagy hivatástudattal gyakorolt gyógyszerészi tevékenysége elismeréséül” tüntették ki.Hogyan kezdődött ez a gyógyszerészi tevékenység?

– 1971-ben végeztem Szegeden, majd a Békés Megyei Gyógyszertári Központnál beosztott gyógyszerészként kezdtem, pendlizés következett, majd gyógyszertárvezető lettem. Amikor a privatizáció szóba került, úgy gondoltam, azt a patikát, ahol dolgozom, szeretném saját kézbe venni. Ezt 1996 júliusában, az elsők között meg is tettem.  Kis patika volt ez akkor, mára annyira azért felfejlődött, hogy közepes forgalmúnak mondhatom és van két fiókpatikám is. 1936-ban készült gyönyörű tölgyfa, műemlékjellegű bútorzata van még mindig.  Szép Zsolnay-edényeim vannak, ezek díszítették a patikát korábban is. Nagyon sok beteg mondja, főleg fiatalok, hogy nem is gondolták, hogy még van ilyen szép régi patika, ami még mai teljes intenzitással működik.

– Mint az MGYK Békés Vármegyei Szervezete elnöke is részesült az elismerésben. Mikor került a kamarai munka közelébe?

– A nyolcvanas évek végén megalakultak az első magángyógyszertárak, ez utat nyitott a kamara megalakulására. Én pedig elkezdtem Budapestre járni az összejöveteleikre. Nem volt határozott elképzelésem, csak érdekelt a gyógyszerészet sorsa. Aztán 1994-ben megszületett a kamarai törvény, és ennek folyományaként azon az őszön választásokat kellett tartani. Békés megyében legnagyobb meglepetésemre engem választottak, Akkor még nem is tudtam pontosan, hogy mire, és főleg hogy ilyen hosszú ideig meg is maradok ebben a pozícióban! 1994 óta vagyok megyei elnök – négy év kivételével, amikor alelnök voltam Sándor Csaba mellett.

– Hogyan emlékszik vissza erre az elmúlt harminc évre?

– Másképpen éltünk akkor, másképp éltük meg ezt a hivatást, és másképp működött a kamara is. Kezdetben e hivatásrendi kamarának sokkal több jogosítványa volt, nemcsak véleményezési, hanem egyetértési joga is volt. Akkor egészen másképp intéztük dolgainkat. Rengeteget jártunk az OEP-be, rengeteget jártunk az Egészségügyi Minisztériumba, ahol mindig megkérdezték a véleményünket. Ha kamara nem járult hozzá valamelyik döntésükhöz, akkor azt a rendeletet, törvényt nem hozták meg. Tehát az egészségügyi vezetéssel volt valami kompromisszumunk. Ehhez az is kellett, hogy a megyei és országos kamarai vezetők rendszeresen felkeressék az illetékes vezetőket. Akkoriban súlya volt a kamarának, és főleg gyógyszerészi vezetőkkel lehetett tárgyalni, mint Matejka Zsuzsa vagy Hamvas Jóska, akik értették a problémákat, még ha nem is mindig tudták tenni, amit kértünk. Aztán a 2006-os sajnálatos események bekövetkezte után bizonyos jogfosztottság érte a gyógyszerészi kamarát, mert a véleményezési jog ugyan megmaradt, de egyre inkább kiszolgáltatottá vált a szakma. Nem tudni, hogy megértik-e azt, amit kérünk, akarják-e azt, vagy megértik ugyan, de nem akarják. Vagy megértik ugyan, de nem tudják megtenni…

– Ennyi tapasztalattal hogyan látja a hivatás jövőjét?

– Egyrészt pesszimista is, másrészt optimista is vagyok. Nagy változáson ment keresztül a szakma. Tudom, a kor követeli meg ezt a változást, de ez az elektronikus világ, online világ, ez az új rendszer, ami az egészségügybe bevezetésre került, nekem némi pesszimizmust okoz. Azt is tudom, hogy az újkor hajnalán, mikor a gőzgép feltalálásra került, az emberek összetörték a gépeket, mert féltették a munkájukat. Na így vagyok én most egy kicsit ezzel a számítógépes, mindenek felett uralkodó problémával. Mássá teszi az embert, más világot, és egy elvont gondolkodást eredményez.   Ehhez jön az üzleti szellem elhatalmaskodása is, mely mennyiségi gondolkodásra kényszerít a minőségi helyett! Már a '90-es években is készen volt a minta arra, hogy hogy lehet az egészségügyet vagy a gyógyszerészetet „üzletiesíteni”, ez aztán 2006 és 2010 között remekül is működött, jórészt a tönk szélére juttatta a szakmát, de valami csoda folytán a Kamara túlélte ezeket az időket. Nagyon sok olyasmi történt, aminek ebben a hivatásban vagy szakmában soha nem lett volna szabad megtörténnie. A pénz uralt mindent, és nem az egészségügyi szemlélet vagy a gyógyszerészi eskühöz való ragaszkodás.

– Két nagy fájdalmamat hadd jegyezzem meg itt: ez az árréshez való hozzányúlás bátortalansága, pedig újra kéne gondolni, és alapjaiban átalakítani és az ügyelet kérdése. Megoldásra vár az árrés kérdésre, ami tudom, nem egyszerű kérdés. Én sokszor elmondtam már, hogy évente legalább fél százalékkal emelnénk, nem itt tartanánk. A másik az ügyelet. Ennek a degradálása folyik, ma nem arról szól, amiről szólnia kellene, hogy sürgős szükség esetén elmegyek a gyógyszertárba és kérek magamnak valamit, mert annyira rosszul vagyok. Egyszerűen diplomás gyógyszerészeket használ a lakosság az éjszaka folyamán bármire, nem is sorolom mire, mert aki ügyel, tudja, akinek érteni vagy meghallani kéne, az nem érti, nem hallja. Mindezt díjazás és minden fizetség nélkül, egyszerű kötelezővé tétele alapján.

– És mi ad okot az optimizmusára?

– Van egy bizonyos optimista vonal is bennem, mert hiszek az emberségben. Hiszem azt, hogy nem mindenkinél elsődleges a pénz és a haszon. Hiszek abban, azok a régi hagyományok, amiken a mai gyógyszerészet alapul, nem halnak ki, hogy azokat figyelembe véve tudunk még sokan dolgozni. Átalakításra szükség lenne, én magam progresszív embernek érzem magam, sok mindenben ragaszkodunk a múlthoz, amiben modernizálni kellene magunkat. Azért szeretem, hogyha jönnek hozzám a gyógyszerész-hallgatók, most is van két hallgatóm, mert át tudom nekik adni ezt a szemléletet. Remélem, hogy a majd a napi gondjaik mellett – kenyérkereset, családalapítás stb. – valahogy megérzik ezt és végigkíséri őket az a szellemiség, amit nálam tapasztalnak.

Tehát én még hiszek az emberben. Mert valahol, mindig van egy megállj. Mindig van egy pont, aminél az ember már megretten. Remélem, hogy nálunk soha nem lesz olyan pillanat, hogy hátat fordítsunk a betegnek, hogy elgépiesedünk, és csupán eladók legyünk. Ez az optimizmusom lényege.

– Elnökségi üléseken és máshol is gyakran kiemeli az asszisztensek, szakasszisztensek elengedhetetlen szerepét. Fogalmazhatok úgy, hogy ez a kitüntetés nekik is szól?

– A szakasszisztenseket nagyon támogatom, mert egy gyógyszertárban a súlyokat ők viszik a vállukon. A gyógyszerészek annyi fölösleges dologgal vannak leterhelve, hogy nélkülük nem tudnánk működni. Azt szoktam mindig mondani, hogy gyakorlatilag, hogy az lettem, aki lettem, dr. Palovics Gyulánénak köszönhetem, nála voltam államvizsgás. Példa lehetne minden gyógyszerész előtt, nagyon sokat tanultam tőle, de bizony a gyakorlati részeket a nagy patikában az idősebb asszisztensektől tanultam meg. Egyébként a kitüntetésemet minden a harminc év alatt velem együtt küzdő kollegámra gondolva is vettem át, és a csodálatos családomra, szüleim és nagyszüleim is velem voltak az átvétel pillanatában!

– A kitüntetését, mondhatjuk, a köz szolgálatáért is kapta…

– Igen, közszolgálatért. Az az igazság, hogy eléggé közéleti ember vagyok, vagy voltam, már azért inkább csillapodok ebben. A közéleti munkámért, ami nemcsak a gyógyszerészetben nyilvánul meg. Az evangélikus egyháznál presbiter és jegyző vagyok, valamint két alapítványnál töltöm be az elnöki tisztséget, ezek a Békés Öregség Alapítvány és a Naplemente 2000 Alapítvány.

– „Az etikus, hagyományokon alapuló gyógyszerészetben hisz, mely a beteg, elesett ember szolgálatában teljesedik ki” – e sorok az MGYK Aranyérme kitüntetés laudációjában olvasható. Ez talán az ars poeticája is?

– Igen, ezt tulajdonképpen ars poeticának is lehet mondani. Még azért annyit elmondanék, ahogy a kamara, úgy az én célom is a gyógyszerészet ügyének a segítése, hogy a gyógyszerészetet és a gyógyszerészeknek a munkáját segítsük, és a körülményeken javítsunk, hogyha tudunk. Ennek érdekében mindig kinyitom a számat, gyakran még elnök úrnak is „beolvasok”. (De utána soha nem megyek el úgy az elnökségi ülésről, hogy ne menjek oda hozzá és ne köszönjek el, és elnök úr ne karoljon át. Akkor szokták mondani, hogy ti úgy összevesztetek, és így búcsúzkodtok! Már hogyne? Hát, nem azért vesztünk össze, mert nem kedveljük egymást. Azért vesztünk össze, mert van egy célunk. És ez a cél a gyógyszerészet ügyének a segítése.) Engem mindig őszinteségre neveltek, és ez az őszinteség bátorsággal is kell, hogy párosodjon. A kamarának is bátornak kell lennie, az igazunkért, a gyógyszerészetért végig kell járni az utunkat. Akár a hitemből fakadóan is mondhatom ezt, mint evangélikus, már Luther Márton is kiállt és szembeszállt az akkori állapotok ellen. Sokszor szoktam mondani, hogy én itt a 21. században mintha a „reinkarnációja” lennék mert olyannak érzem magam itt a gyógyszerészteben néha, mint Luther Márton. Igen, kiállok, igen. És „kiakasztom” a magam 98 pontját.

 B. Zs.

 

vissza