Amit erő és hatalom elvesz…

EmlĂŠkezĂŠs a gyĂłgyszertĂĄrak ĂĄllamosĂ­tĂĄsĂĄnak hatvanadik ĂŠvfordulĂłjĂĄn

 

Hatvan évvel ezelőtt, 1950. július 28-án reggel az ország mintegy 1200 magángyógyszertárába hívatlan vendégek érkeztek és bejelentették: az 1950. évi 25 sz. törvényerejű rendelet értelmében a gyógyszertárat azonnali hatállyal államosítják. A háromtagú bizottságok átadták a népjóléti államtitkár által aláírt értesítést az állami kezelésbe vételről, a rolót lehúzták, a kasszát lezárták, és azonnal elkezdték az ún. „vagyonmegállapító leltárt”, amely a gyógyszerkészlet és a készpénz mellett kiterjedt a követelések és tartozások számbavételére, a berendezésre és felszerelésre, beleértve az autókat, kerékpárokat, valamint sok esetben a személyes tulajdonú tárgyakat is. A bizottságok átadtak egy másik értesítést is, amely a gyógyszertár-tulajdonos gyógyszerész további sorsáról rendelkezett, s amelyből a címzett értesült arról, hogy ezek után hol és melyik gyógyszertárban dolgozhat állami alkalmazottként, gyógyszertárvezető vagy beosztott státuszban. Korabeli visszaemlékezések szerint a megrendítő esemény ellenére a vagyonmegállapító leltárak végrehajtásában a gyógyszerészek nagy többsége együttműködő magatartást tanúsított, s az új körülmények között is igyekeztek emberi tartásukhoz és gyógyszerészi esküjükhöz méltó módon helytállni.

Az államosításról szóló, gyér számú beszámoló és néhány tanulmány az elkövetkező években és évtizedekben az államosítást sikertörténetként mutatta be, amely egy „kizsákmányoló réteg” lába alól kihúzta a talajt, továbbá jelentős mértékben járult hozzá a dolgozók gyógyszerellátásának javításához, a gyógyszerészet fejlődéséhez és a szocialista egészségügy kialakításához. Évtizedekig nem volt ildomos nyilvánosan beszélni az államosítás jogtalanságáról és a túlkapásokról, a rendeletben rögzített kártalanítás elmaradásáról és a személyes tragédiákról. Az államosítási dokumentumoknak a levéltárak is csupán a töredékét őrzik, s a gyógyszertári központok egy részénél sokáig fellelhető iratokat a négy és fél évtized utáni privatizátorok – mint számukra értéktelent és érdektelent – megsemmisítették. Az újabb generációk csupán néhány elkötelezett kollégánk szükségszerűen megkésett publikációiból és személyes visszaemlékezésekből tudhatnak – sajnos egyre kevesebbet – az államosítás előzményeiről, okairól, menetéről és következményeiről. Itt kell említést tenni többek között dr. Kempler Kurtról, dr. Nikolics Károlyról, dr. Ragettli Jánosról, dr. Brantner Antalról és dr. Kovács Lászlóról, akik személyesen átélt emlékeik mellett, évtizedeken keresztül szisztematikusan gyűjtötték az adatokat és visszaemlékezéseket, s mindazon gyógyszerésztörténészekről, mint pl. dr. Rádóczy Gyula és dr. Grabarits István, akik munkásságuk egy részét az államosítás kutatásának szentelték. Az ő elkötelezettségük és személyes kiállásuk nélkül ma még annyit sem tudnánk az államosításról, mint amit a késői publikációk rögzítenek, és amit a tanítványok, fiatalabb pályatársak emlékezete őriz.

Hatvan év múltán a történések személyes aspektusai sokat veszítettek aktualitásukból. Ez még akkor is igaz, ha az államosítás után napra pontosan négy hónap híján negyven évvel jelent meg az a miniszteri rendelet, amely 1990 tavaszán újra lehetővé tette magángyógyszertárak létesítését, s e sorok írója némi sorsszerűséget vél felfedezni abban, hogy az államosítás egyik tragikus vesztesének fia nyithatta meg az első magángyógyszertárat húsz évvel ezelőtt. A történések elemzése és tanulságainak összegzése azonban mindig aktuális és mindig új összefüggésekre irányíthatja a figyelmünket. Volt, amikor a gyógyszerészek emberi és szakmai helytállása került reflektorfénybe, máskor az államosítás utáni időszak laikus vezetőinek és ellenőreinek a vegzatúrája, majd – különösen a patikaprivatizáció során – a kárpótlás elmaradása. Ma, néhány évvel a liberalizáció után, megint más aspektusokra és aktuális tanulságokra érdemes figyelni.

A kor történéseit tágabb összefüggésekben vizsgálva szembetűnő lehet, hogy az államosítást nem sokkal megelőzően a gyógyszerészet szakmai érdekvédelmi szervezeteit betiltották, majd – az államosítással párhuzamosan – megroppantották a gyógyszerészi kompetenciákat is: a gyógyszertár-tulajdonlás mellett a -működtetés joga is elkerült a gyógyszerésztől, s a „korszellemmel haladni nem kívánó gyógyszerészek” megregulázásának szándékával megindult a középkáderek képzése is. Aztán negyven évvel később (a ’90-es évek első felében) a gyógyszerészet szakmai, anyagi és erkölcsi rehabilitációjának jegyében nyúltak hozzá – lényegében megint egyszerre – e három területhez, amikor sor került a gyógyszertár-tulajdonlás újraszabályozására, a gyógyszerészek kompetenciáinak rendezésére és a kamara köztestületként való elismerésére. Az ötvenes évek kommunista hatalomátvételét követően tehát politikai rendszerváltásra volt szükség a gyógyszerellátás rendszerének megváltoztatásához: a ’90-es évek elején tért át az ország a pártállami struktúráról a plurális demokráciára, illetve a szocialista (államkapitalista) gazdaságirányítási rendszerről a szociális piacgazdaságra. A gyógyszerészi hivatás független a politikától, a hivatás gyakorlásának a feltételei azonban a politika által nagymértékben determináltak.

A 2006-os liberalizáció ismét egyszerre hozott változást mindhárom területen: megváltoztatta a gyógyszertár-tulajdonlás és működtetés szabályozását, lenullázta a kizárólagos, piacképes és jogszabályban elismert gyógyszerészi kompetenciákat, továbbá megfosztotta köztestületi jogosítványaitól a kamarát. Ezek – különösen együtt – ismét rendszerváltás értékű intézkedések voltak. Míg azonban 1950-ben és a múlt század ’90-es éveiben egy általános politikai rendszerváltozás részeként került sor a gyógyszerellátás „rendszerváltására”, addig ez 2006-ban nem egy teljes körű politikai/társadalmi rendszerváltás része volt: a „szociális piacgazdasági” modellnek megfelelő gyógyszerellátó rendszer neoliberális gazdasági/társadalmi szemléletnek megfelelő gyógyszerellátó struktúrába való erőszakos átirányítását csak részlegesen kísérte más területek hasonló jellegű átalakítása. Emlékezzünk, hogy pl. az egészségügy finanszírozásának több biztosítós modelljét a kormánypártok akarata ellenére sem sikerült bevezetni. Rejtőzködő és részleges rendszerváltás történt tehát, azonban a gyógyszerellátás liberalizációját az elsők között sikerült végrehajtani. A liberalizáció politikai determináltsága közel sem volt azonos mértékű az államosítás vagy a patikaprivatizáció politikai determináltságával, továbbá hiányzott a neoliberalizmus társadalmi/politikai legitimációja is. A patikaliberalizáció valódi okai ma még jórészt feltáratlanok.

Az államosítás korábban soha nem látott nehéz helyzetbe hozta a gyógyszerészeket. Mégis, a kari összefogás legszebb példái talán ebből az időszakból valók. A vagyonuktól megfosztott, szakmai függetlenségüket elvesztett, emberi méltóságukban megalázott gyógyszerészek képesek voltak arra, hogy – amennyire csak lehet – rövid időn belül saját sorsuk irányítását a maguk kezébe vegyék. Ha már a politikailag determinált döntéseket megakadályozni nem lehetett, legalább a negatív következményeit próbálták tompítani. A politikai szempontok alapján kiválasztott laikus vállalati vezetők mellé először szakemberek kerültek, majd a nem gyógyszerész vezetőket mindenhol gyógyszerészek váltották. Másfél évvel az államosítás után megszervezték a szakfelügyeleti rendszert, továbbá az ötvenes évek „szűk levegője” és a szakmai szervezetek betiltása ellenére olyan továbbképzési rendszert alakítottak ki, amely az ismeretek naprakésszé tételén túl a gyógyszerészek közösségépítését is célozta. Schulek Elemér, Végh Antal, Mozsonyi Sándor, Nikolics Károly, Kedvessy György és sokan mások – a gyógyszerészet akkori vezetői – össze tudtak fogni, hogy mentsék, ami menthető. Nem építettek légvárakat, de megtettek mindent, ami megtehető és soha nem nyugodtak bele abba, ami a gyógyszerészettel az államosításkor történt. Deák Ferenc híressé vált mondásához tartották magukat, aki szerint „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és szerencse ismét visszahozhatja, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemond, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges”.

Ha a moratórium hatályba lépésére és az őszi újraszabályozásra várva van az államosítás hatvanadik évfordulójának aktuális üzenete, akkor ez az.

 

 

Dr. HankĂł ZoltĂĄn