73 évvel ezelőtt, 1950. július 28-án hazánk mintegy 1200 magángyógyszertárában megjelentek a hatalom emberei és bejelentették: az 1950. évi 25 sz. törvényerejű rendelet értelmében a gyógyszertárat azonnali hatállyal államosítják. E cikkel hajtunk fejet azok emléke előtt, akik miután elveszítették önállóságukat, tovább tették a dolgukat a betegek érdekében.

E nap eseményei a mai napig nincsenek teljesen feldolgozva, kevés történeti cikk született róla, holott egy nap alatt elvették a patikusoktól életük, sőt szüleik, esetleg nagyszüleik munkájának eredményét.

A gyógyszertárak 1950-es államosítására nem előzmények nélkül került sor, ez egyenesen következett a hatalmat teljes mértékben kisajátító kommunista párt hatalmi és társadalompolitikai törekvéseiből. A Magyar Dolgozók Pártja részére küldött 1950. május 22-i javaslatban a következő olvasható: „A még magántulajdonban lévő gyógyszertárak államosítását az teszi indokolttá, hogy ezek a gyógyszertárak feladatukat – a dolgozók zavartalan gyógyszerellátását – nem teljesítik… Jelenleg kb. 2700 végzett gyógyszerészünk van… Politikailag és morálisan sok kifogás van ellenük… Javasoljuk:… A részletesen kidolgozott államosítási tervet és annak végrehajtását ellenőrizze Pártunk Államgazdasági Osztálya. Javasoljuk, hogy az államosítást az előkészítés befejezése után, legkésőbb július végéig hajtsuk végre”.

Az államosítást megelőzően a kommunista terror már betiltotta a gyógyszerészet szakmai érdekvédelmi szervezeteit és a gyógyszertár-tulajdonlás mellett a működtetés jogát is megvonták tőlük.

A „végrehajtás” borzalmaiba az akkori kollégák későbbi személyes elbeszéléseiből nyerhetünk betekintést. A patikákban megjelent háromtagú bizottságok átadták a népjóléti államtitkár által aláírt értesítést az állami kezelésbe vételről, a rolót lehúzták, a kasszát lezárták, és azonnal elkezdték az ún. „vagyonmegállapító leltárt”, amely a gyógyszerkészlet és a készpénz mellett kiterjedt a követelések és tartozások számbavételére, a berendezésre és felszerelésre, beleértve az autókat, kerékpárokat, valamint sok esetben a személyes tulajdonú tárgyakat is. Nem egyszer maradandó károkat okoztak a patika berendezésében, mondván nincs szükség „úri cifraságokra”. A „piszkos tulaj”, „osztályidegen”, „kizsákmányoló” és hasonló kifejezések használatával alázták meg a gyógyszerészeket.

A bizottságok átadtak egy másik értesítést is, amely a tulajdonosok további sorsáról rendelkezett. Azonnali hatállyal el kellett hagyniuk saját gyógyszertárukat, „természetesen” a patikusok nem dolgozhattak a továbbiakban gyógyszertáraikban, állami alkalmazottként távoli településekre helyezték őket. Gyermekeiket nem vették fel az egyetemre. Egy nap alatt rombolták le mindazt, amit a gyógyszerész ősök hosszú évszázadokig építgettek. Megalázták őket, és nemcsak a gyógyszertár tulajdonlásától, hanem a szakmai kompetenciáiktól és az érdekvédelmi szerveződések lehetőségétől is megfosztották őket.

Mindezek ellenére az elkövetett jogtalanságról és túlkapásokról – még a kommunista propaganda is elismerte, hogy „az államosítás nem volt mentes a túlkapásoktól”. Évekig nem volt ildomos nyilvánosan beszélni ezekről, ahogy a rendeletben rögzített kártalanítás elmaradásáról és a személyes tragédiákról sem. Az államosítási dokumentumok meglehetősen hiányosak, a levéltárak is csupán töredékeket őriznek, az egyes egykori gyógyszertári központokban még sokáig fellelhető iratokat pedig sok esetben a privatizátorok megsemmisítették.

Július 28-án hajtsunk fejet a szakmai, anyagi függetlenségüktől megfosztott gyógyszerészek elődeink előtt – annak reményében, hogy ilyen többé nem fordulhat elő…

B. Zs.

(Nyitókép: A vasvári patika az 1930-as évek végén)