…pedig most jó irányba megyünk – tartja prof. dr. Botz Lajos, aki a liberalizáció idején úgy fogalmazott: jó, hogy lassan haladunk, mert rosszirányba tartunk. A PTE ÁOK Gyógyszerészeti Intézet igazgatóját – aki számos pozíciója mellett az MGYT elnöke és kamarai alelnök is volt – egyebek mellett az gyógyszerészetben az utóbbi években bekövetkezett változásokról, az azokra adott kamarai reagálásokról kérdeztük.

– A 2006-os liberalizációs törvény korántsem aratott egyöntetű elismerést a szakmában…

– Már a törvény megjelenésekor és az azt követő időszakban is az volt a véleményem, hogy rövid és hosszú távon is maradandó károkat okoz az ágazatnak… és ha majd egyszer sikerül kiigazítani ezeket, akkor az hosszú időbe fog telni.  Ugyanúgy működik ez, mint például a felsőoktatás: nagyon hamar el lehet rontani egy intézkedéssel, és nagyon lassan lehet csak rendbe hozni.  Ugyanez vonatkozik a gyógyszerellátásra is. Úgy gondolom, nem egy káros szakmai változást indított el, ilyen például az expedíció kiterjesztése. Korábban jól meghatározott jogkör volt ez az asszisztenseknél, illetve a kizárólagos gyógyszerészi kompetenciába volt rendelve – ezt a liberalizáció megszüntette. Ennek folyományaként – ugyanis elsősorban az "új liberalizált" patikatulajdonosoknak szükségük volt az olcsóbb, szakképzetlen munkaerőre – felhígult az asszisztensképzés, a korábbiaknál sokkal képzetlenebb munkaerő került a patikákba, velük így nagyobb arányban találkozhattak a betegek… és mivel a lakóság előtt nem mindig nyilvánvaló, hogy kitől kapja a gyógyszert, ez befolyásolhatja még jelenleg is a szakma megítélését.

Egy másik gond volt a patikák számának a gyarapodása. A liberalizáció olyan befektetői kör megjelenését is lehetővé tette, amely korábban ilyen mértékben ezen a területen nem volt jellemző. Megjelent egy felelőtlenebb, ügyeskedő, szakmai elkötelezettséggel nem rendelkező befektetői kör, ami hosszabb távú kárt okozott, nyomukat jelentős adósságok és bedőlt vállalkozások jelezték.

 

– A 2010-ben változott a politikai helyzet, a kamara életében, szemléletében is új korszak kezdődött ekkor?

– A 2010-es politikai változás a gyógyszerészetet is érintette. A kamara vezetésébe olyan személyek kerültek, akik mielőbb helyre kívántak ezt hozni.  Jól emlékszem erre az időszakra, mert Hankó úrral munkakapcsolatban voltunk már a liberalizációs évek idején, 2007 körül egy válságkezelő alkotás indult el közösen a "Jövőkép és kompetencia munkabizottság" keretében. Ez nagyon szerencsés lépés volt, mert előkészített különféle anyagokat arra az időre, ha majd egyszer olyan helyzet adódik, hogy lehetőség nyílik a liberalizáció megszüntetésére  –  amit persze szüntelenül szorgalmaztunk. A programban leírtuk, milyen károkat okozott a liberalizáció, az általunk hibásnak tartott irányokat a nevesítettük, megtörtént az ezek kiküszöbölésére irányuló lehetséges lépések felállítása és azok rangsorolása is. Ez a 2007-ben elindult programalkotás sokat segített abban, hogy 2010-ben már kiérleltebb anyagokkal rendelkeztünk, átgondolt koncepcióink voltak, amelyek mentén aztán el lehetett kezdeni építkezni.  

 

– Mi alapján történt a konkrét irányvonalak kijelölése? Ehhez minden bizonnyal segítséget nyújtottak az európai bíróság az ágazattal kapcsolatos 2009-es döntései is…

– Egyrészt a szakma maga, másrészt az európai bíróság döntései alapján, hosszas szakmai elemzések figyelembevételével került sor annak az irányvonalnak a kijelölésre, ami 2010-ben hazánkban a gyógyszerellátás "rendezésének" irányadó világítótornyait jelenthették. Valóban nagy támogatást jelentett a 2009. évi három nagy európai bírósági döntés, ahol olyan kérdésekben született ítélet, hogy ellentmond-e a tőke és a munkaerő szabad áramlásának az, hogy a gyógyszertár tulajdonlást kizárólag gyógyszerészhez rendeljen? Vagy a másik: Miben más árú a gyógyszer, mint minden más?  Egyértelmű választ kaptunk a kérdéseinkre, és nyilvánvalóvá tette, hogy jó irányba indultunk. Emlékszem, 2006-ban egy politikus azt mondta: a sósav mellé se kell vegyészt adni, pedig az is veszélyes vegyület. Az említett bíróság frappáns választ adott erre is: nyilvánvaló, hogy a bőrömön érzem, hogy a sósav marja, ehhez nem kell egyetem  –  de ahhoz, hogy tudja valaki, hogy egy gyógyszert hogyan kell alkalmazni, milyen gyakran csak időben később kialakuló ártalmai lehetnek, ahhoz mindenképpen felsőfokú egészségügyi szakemberek kellenek. Azaz az ok okozat összefüggés többnyire "rejtett", megértése, elhárítása speciális szakértelmet kíván, a betegeknek ebben támogatást kell nyújtani. Ezen alapul az a gyakran hangoztatott állítás is, hogy a gyógyszer = készítmény + információ/tanácsadás. A főbb irányok, amelyek akkor kijelölésre kerültek egyrészt a tulajdonviszonyokkal, a személyes és szakmai elkötelezettséggel, a szakmai vállalkozás vezetésének a gazdasági elkötelezettségével stb. foglalkoztak. A gyógyszerész ugyanis nemcsak gazdaságilag elkötelezett a vállalkozásában, hanem életre szóló egzisztenciájával is – és ez közegészségügyi szempontból is többletgaranciát jelent. Fontos hangsúlyozni tehát, hogy nemzetközi szakértői háttér, bírósági döntés erősítette meg mindazt, amit a 2007-ben elindult munkacsoport is meg akart valósítani.  A kamara új vezetése is ezen elvek mentén kezdett el dolgozni 2010-ben.

 

– Valószínűleg a feladat nemcsak a liberalizáció káros hatásainak a felszámolása volt, hiszen a társadalom is folyton mozog, változik, számtalan más kihívással is szembe kellett nézniük. Tallózunk az azóta elvégzett kamarai munkában! Véleménye szerint a kamara megfelelő választ adott az egyes kihívásokra?

– Több példát is hozhatunk azzal kapcsolatban, hogy a kamara megpróbált megfelelő megoldást találni az egyes kérdésekre. Tudni kell azonban, hogy sosincsenek befejezett programok. Vannak irányelvek, amelyeket sikerült keresztülvinni, de minden akkor igazán sikeres, ha az a gyakorlatban jól működik. Nagy előrelépések és jelentős eredmények történtek az utóbbi időben, de szinte egyikük se olyan, amelyeket most magukra lehetne hagyni. Nem lehet levenni a kezeket ezekről a cselekvő programokról. Önmagában egy jó program kiadása még nem jelenti azt, hogy az áthatja a rendszert. Több példát is hozhatok az elmondottakra: itt van a színvonalas magisztrális gyógyszerkészítés – ez most visszakerült, de a patikai színvonal rendkívül heterogén, az egészen ijesztőtől az egészen kiváló szolgáltatásig ezen a területen. Vagy gyógyszertári marketing, amit nagyon szépen visszarendeztek, de ezen a területén is még nagyon sok munka kellene, hogy valódi tartalommal teljen meg, és a hazai gyógyszerellátást valóban áthatva működjön. Tehát a kamarának még sok feladata van. Nyilvánvaló azzal is szembesülnek, hogy számos megoldásra váró feladat is még az ágazat előtt tornyosul, melyek jelentős része azonban csak eddiginél is szélesebbkörű szakmai összefogással, az ágazat szereplőinek hatékonyabb kommunikációjával és együttműködésével oldható meg.

 

– Minden bizonnyal az egyik ilyen a gyógyszertári ügyelet megoldása…

– Igen, ez folyamatban van. Fájó pontja ez a szakmának, de nagy hibát követtünk el, ha minden problémát a kamarának tudunk be. Az ügyeleti rendszer már a ’90-es évek második felében is égető kérdés volt – emlékszem, a kamarában dolgoztam, közelről láttam, hogy már akkor is súlyos probléma volt. Valljuk be, szomorú dolog, hogy 25 év alatt egy átfogó, egységes ügyeleti rendszer nem született meg. Elismert, központi finanszírozása nincs – szemben az orvosi ügyelettel. De hangsúlyozom, nemcsak a kamara feladata a kérdés megoldása. Az egészségügyi ágazat szinte minden "hivatalos" irányítói szerepelője az elmúlt közel 20 évben – megítélésem szerint – ennél a kérdésnél nem látta el a (köz)feladatát, nem alkotott meg egy egységes elveken alapuló, a gyógyszertárak számára arányos tehervállalást jelentő, fenntartható és nem utolsó sorban a betegek, lakosság érdekeit is szem előtt tartó megoldást. Örömteli ugyanakkor, hogy mintha látszódnának a rendezés jelei.

– Összehasonlítva a korábbi évek kamarai munkáját a maival, lát valami lényeges különbséget?

– Amit az utóbbi időben megerősödni látok a kamara részéről az az, hogy felismerte azt a jelenséget, hogy vannak olyan szakmai, gyógyszerészetet, vagy gyógyszerellátást érintő problémák, amelyeknek nincs igazán gazdájuk. Tehát nincs olyan szervezet, amelyik igazából végig viszi azt a probléma megoldásáig. Ilyen például a graduális és posztgraduális képzés munkavállalói és munkáltatói oldal igényeinek, elvárásainak nagyobb figyelembevételével történő "reformja". Sokan beszélnek róla, az egyetemek is beszélnek róla , de valahogy mégse áll össze egy olyan rendszer, egy olyan anyag, amellyel sikeresen túl lehet jutni a következő lépésen, és a rendeletalkotó elé lehet vinni a kérdést. Úgy látom, a kamara egyre inkább igyekszik ezeket a katalizáló szerepeket betölteni, ahogy tette az említett kérdésben is. Egy jó értelemben vett „rendezőközpont” vagy „folyamatgazda” szerep betöltése az, amit a kamarának a jövőben még inkább érdemes betölteni. Több ilyen kérdés van, ahol kulcsszerepük lehet, ha a továbbiakban is úgy töltik be feladatukat, ahogy most elkezdték, továbbá még nyitottabbakká válnak a szakma, ágazat többi szervezete, szereplője irányában is.

 

– Mi a véleménye, az elmúlt években visszanyerte-e a szakma régi rangját?

– A válaszhoz fel kell tennünk a kérdést: mihez képest? Amikor a háború előtti klasszikus időket emlegetjük, akkor az értelmiségi a populáció pár százalékát tette ki – ma bizonyos korosztályoknál 40 százalék a felsőfokú végzettségűek aránya.  Nagy különbség. Az elmúlt sok évtized alatt a léc, amihez viszonyítjuk, lejjebb került. Ma már akármilyen diplomás értéke – erre panaszkodnak az orvosok, klinikai vezető főorvosok is – sokkal kisebb. Az a tisztelet – ami sokszor alázatot is jelent, ami megint nem jó – , amit korábban megkaptak, az nincs meg, és nemcsak a gyógyszerészeknél.

A másik, amit látni kell ezzel kapcsolatban: egy bokszolót kiütni néhány másodperc. Hogy újra pályára tudjon állni, hosszú hónapok is lehetnek. A liberalizáció olyan volt, mint egy bokszütés, amiből még ugyan fel tudott állni a szakma, de ezt kiheverni, hosszabb időbe telik. Egyelőre ott tartunk, hogy ígéretes irányok és jelenségek vannak, de azt mondani, hogy ez már egzisztenciálisan, szakmai elismerésben és minden más tekintetben elértük a korábbit, még nem lehet. De abba az irányba tartunk. A liberalizáció idején azt mondtam, jó, hogy ilyen lassan megyünk, mert rossz irányba haladunk, most azt mondom: kár, hogy ilyen lassan megyünk, mert az irány jó.

Megváltozott a körülöttünk lévő világ. Azt szoktam kiemelni, hogy az egyik attribútuma a hivatásgyakorlásnak, hogy a társadalom elismeri a szaktudását. A másik pedig, hogy a beteg a személyes problémáit merje megosztani a gyógyszerésszel, merje beengedni a "személyes szférájába". Ezek eléréséhez még nagyon sokat kéne lépni. Ugyanis a hivatásgyakorló csak az, akinél a beteg biztos lehet abban, hogy nem saját anyagi érdeke az elsődleges, hanem az ő gyógyulása. Amikor a beteg a gyógyszerész (asszisztens?) nem csak az árrés (eladás) elérésének egyedüli szándékát látja szemében, munkájában, hanem azt, hogy számára a beteg érdeke a legfontosabb. Ha több hivatásgyakorló lesz a gyógyszerellátásban, akkor az árrést is könnyebb lesz rendezni! A legfontosabb, hogy az említett hivatásra jellemző attribútumok a szakma részei legyenek, akkor rendeződnek ezek a kérdések  …és a kamarai intézkedések is ebbe az irányba mutatnak.

B. Zs.