Dr. Pintér Lászlóval, a kishunhalasi Aranymérleg Patika gyógyszerészével, az MGYK alapító tagjával abból az apropóból beszélgettünk, hogy augusztus 20. alkalmából a Magyar Arany Érdemkereszt Polgári Tagozata kitüntetésben részesült.
– „Több évtizede nagy hivatástudattal gyakorolt gyógyszerészi munkája és értékes szakmai közéleti tevékenysége elismeréséül” tüntették ki. Mi volt az első gondolata, amikor megtudta, hogy a kitüntetettek között van?
– Meglepődtem, de nagyon jól esett. Azután arra gondoltam, hogy mindjárt 70 leszek. Ilyen elismerést nem a harmincasok kapnak.
– Hosszú út vezetett idáig. Ugorjunk vissza a kezdetekig! Miért választotta a gyógyszerész hivatást?
– Gyerekként nem nagyon ismertem patikát belülről. Édesapám pedagógus, édesanyám a helyi állami gazdaságban dolgozott. Egy kis faluban, Kunfehértón éltünk, ahol nem volt gyógyszertár. Az egészségügyhöz annyi közöm volt, hogy a helyi körzeti orvos apukámnak nagyon jó barátja volt, és talán miatta éreztem vonzódást a gyógyítás iránt. Édesapám szerette volna, ha az orvosira megyek, de én annyira nem akartam orvos lenni, de maga az, hogy embereken segíthetek, az mindenképpen vonzott.
Habár a gimnáziumban matematika-fizika szakos osztályba jártam, de a biológia is mindig érdekelt. Akkor az orvosi és a gyógyszerész karra felvételizni biológia és fizika tárgyakból kellett. Miután középiskolás koromban a Szegedi Orvostudományi Egyetem kéthetes nyári táborozásán részt vehettem, és az egyetemi hallgatói élet annyira megtetszett, hogy úgy döntöttem, mindegy melyik karra, de mindenképpen szeretnék erre az egyetemre járni. És őszintén szólva, az volt a biztosabb, ha a gyógyszerész karra jelentkezek, akkor biztos bejutok.
– … és bejutott. A kitüntetéséből nem nehéz azt a következtetést levonni, hogy nem bánta meg.
– Egyáltalán nem bántam meg, nagyon megszerettem. 1979-ben végeztem, és egyből a közforgalom felé vettem az irányt. Nem is jutott eszembe más. Valahogy az egyetemi képzés is ebbe az irányba mutatott és nekem ez nagyon tetszett. Nyilván a SZOTE-nak nem voltak olyan lehetőségei, mint mondjuk a fővárosi GYTK-nak. Gyógyszergyár nem nagyon volt a közelben, maximum negyedévben voltunk gyógyszergyár-látogatáson Budapesten, de alapvetően inkább a közforgalom volt az, ami felé orientáltak bennünket. Kiskunhalason kezdetem el dolgozni még ’79-ben. Én helyben ragadós vagyok, azóta is itt élek. Kétszer nősültem, három gyermekem van, egyik sem akart gyógyszerész lenni. Talán majd valamelyik unokám!
– Negyvenöt évvel ezelőtt milyen volt egy pályakezdő gyógyszerész élete Kiskunhalason?
– Akkor két gyógyszertár volt a harmincezres városban. Nagyon sokat kellett dolgozni, rengeteget ügyelni. A két patika kevés volt abban az időben, noha mind a két helyen hat-hét gyógyszerész dolgozott. Ma valamivel kisebb a lakosságszám és kilenc gyógyszertár van. Egészen más a helyzet.
'90-ben jött az a lehetőség, hogy lehet magángyógyszerészként gyógyszertárat nyitni. Mi gyógyszerészek láttuk, hogy ebben van lehetőség. Vállalkozási képzettségünk abszolút nulla volt, de az egyértelműnek látszott, hogy ebben a kisvárosban két-három gyógyszertár még rentábilisan tudna működni. Akkor három gyógyszerésszel összeálltunk, és alapítottunk egy patikát '90-ben. Az országban hetedikként, Bács-Kiskun megyében elsőként tettük ezt, amit 1990. július negyedikén nyitottunk meg, és azóta is ott dolgozom. Most már nyugdíjasként, a személyi jogot már átadtam az egyik kolléganőmnek.
– Részt vett a kamara alapításában. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
– Igyekeztem mindig olyan gyógyszerészek között lenni, akik próbáltak valamit tenni a közösségért. 1989-ben ott lehettem a kamara megalakulásánál. Nagyon lelkesítő volt az a közeg, olyan emberek vettek körül, akikre fiatal gyógyszerészként felnézhettünk. Mindenki lelkes volt. Nagyon sokat vártunk tőle, vártuk, hogy valahogy előmozdítsa a gyógyszerészet ügyét. 1989-ben még kitaposalatlannak tűnt ez az út, de hogy változás lesz, azt már lehetett tudni. '90-től már megyei, alulról jövő szerveződések is megjelentek, valahogy forrongott a szakma. 1991-ben alakult meg a Magángyógyszerészek Országos Szövetsége, aminek szintén alapító tagja voltam. A Szövetség engem delegált a gyógyszerész kamara akkori elnökségébe. 1994-ben pedig, amikor a kamarai törvény megszületett, nagyon szívesen vállaltam munkát a kamaránál. Azon belül is a gyógyszerészi etika érdekelt leginkább.
– Honnan az érdeklődése az etikai, pontosabban a gyógyszerészetikai kérdések iránt?
– Még az egyetemen Kata Mihály professzor úr ültette ezt belém. Különösen az etikai normák meghozatala érdekelt, az, hogyan lehetséges a normák betartása, hogyan lehetne ezt jól csinálni. A kamara megalakulása után először a Bács-Kiskun megyei szervezet etikai bizottságának lettem a tagja, majd négy év múlva megyei etikai bizottság elnöke lettem. Utána kerültem az Országos Etikai Bizottság elnöki posztjára, ahol 20 évet töltöttem. 2002 és 2022 között hat alkalommal választottak meg. Ez „világrekord” ebben a pozícióban. Paál professzor úr sajnálatos halála után 2 évig voltam még az Etikai Kollégium elnöke is.
– Úgy látszik, mintha napjainkban növekedne a kamarai etikai bizottságok szerepe. Mi a véleménye erről?
– Fontos feladatai vannak az etikai bizottságoknak. Természetesen mindig vannak, akik megsértik a normákat, és azért jöttek létre az etikai bizottságok, hogy ezeket az ügyeket kivizsgálják, mi történt, mi lehet ennek az oka. Kell-e esetleg normát módosítani, mert betarthatatlan, rossz szabályt alkottunk. Vagy olyan rossz magatartásforma alakult ki, amin változtatni kell. Az új magatartás-szabályt meg valahogy át kell vinni a gyógyszerész társadalmon, hogy fogadja el mindenki, normák betartatásában van nagy szerepe az etikai bizottságoknak.
A kamara etikai intézményrendszerének van egy másik fontos grémiuma az etikai kollégium. Az etikai kollégiumnak pedig az a fő feladata, hogy ezeket a normákat folyamatosan figyelje, és ha kell, módosítsa, módosító javaslatokat adjon le a küldöttközgyűlés.
– A kitüntetés átadásakor elhangzott ünnepi beszédben külön köszönetet mondtak a kitüntetettek családtagjainak is…
– Ezt a kitüntetést én is, ahogy mások is, a közéleti munkáért kaptam. Ez a munka pedig a családtól is vesz el időt. Az átadásra egy családtagot el lehetett vinni, én a feleségemmel mentem el. Úgy érzem, ebben az elismerésben ő is benne van, mert a több mint harminc éven át ő segített a háttérben.
Nem hagyhatom ki, hogy a kitüntetés a munkahelyi kollégáimnak, a bizottságok tagjainak is elismerés. Köszönet érte nekik is!
– Hogyan tervezi a nyugdíjas éveit?
– Már 20 éves korom óta nyugdíjas szeretnék lenni, és olvasni az összegyűjtött könyveimet. No, ez még nem sikerült igazán, mert a valóságban még ma is dolgozom a patikánkban. Nem gondolom, hogy teljesen visszavonulok, továbbra is megmaradt az érdeklődésem a közügyek iránt. Követem a kamara ez irányú munkáit. Ha megtehetem, akkor elmegyek a különféle szimpóziumaikra. Küldött azért maradtam, és nyilvánvalóan részt fogok venni a küldöttközgyűléseken továbbra is. Nagy érdeklődéssel figyelem az Országos Etikai Bizottság és az Etikai Kollégium munkáját, de az idő elszaladt, így 70 felé úgy gondolom, a fiataloknak kell ezt már továbbfolytatni.
– Több évtizedes patikai tapasztalat birtokában mit üzenne egy most végzett gyógyszerésznek?
– Sok szerencsét és jó egészséget kívánok! Elég borús felhők gyülekeznek fölöttünk. Az AI belépésével, az automatizálással, nyilván kezdenünk kell valamit. Nem tehetünk ellene, az ipari forradalom kezdetén is hiába mentek neki az emberek a gőzgépeknek, a fejlődést nem lehetett leállítani. Meg kell találni azokat a lehetőségeket, amelyek a gyógyszerészet számára a jövőt jelenthetik. A betegeknek nagyon nagy szükségük van a gyógyszerésszel való személyes kapcsolatra. Szüksége van, és szüksége is lesz. Az emberi hangnak egészen biztosan van jövője. Ez nem fog kihalni. Az interneten utána lehet mindennek nézni, lehet majd beszélgetni a számítógéppel, de az igazi kommunikációra, ami patikában folyik a beteg-gyógyszerész között, arra mindig lesz igény. Úgy gondolom, a gyógyszerészek meg fogják találni a helyüket ebben az új világban is.
B. ZS.
Fotó: BM
