Tisztelt Orvosok! Gyógyszerészek! Tisztelt Kollégák!
Én lassan már nem is tudom, hogy hogyan szólÃtsam magunkat, milyen megszólÃtás illene ránk. Mert mi ugyan tudjuk, hogy kik vagyunk, és miért vagyunk, de úgy tűnik, hogy ezzel  a tudással magunkra maradunk. Mert a kormány például egyre inkább vállalkozónak és kereskedÅ‘nek, piaci szereplÅ‘nek szeretne titulálni minket. Szeretné, ha az egész betegellátás egy hatalmas vállalkozássá alakulna, amely vállalkozás a szolgáltató folyamat eredményeképp nemcsak hogy nem kerül pénzbe, de még jövedelmeket is bocsátana ki magából. Mert ez a kormány, amely süket fülekkel rendelkezik, ha az egészségügy problémáiról van szó, ha szakmai és egzisztenciális kérdésekrÅ‘l szeretnénk egyeztetni velük, ez a kormány úgy tűnik: nagyon is nyitott, ha a pénztárgép csörgésérÅ‘l van szó.
Itt és most nem részletezném ennek a süketségnek az állomásait és a bizonyÃtékait: legyen elég a legújabb példa: négy hónapon keresztül egyeztettünk a minisztériummal olyan kérdésekben, amelyeknek nyoma sincs a most nyilvánosságra került gyógyszer-gazdaságossági törvény módosÃtó javaslatában. Négy hónap, sok-sok alaposan kidolgozott, átgondolt javaslat, sok-sok oldal elemzés, újabb és újabb tárgyalások - az eredmény pedig ugyanaz, mint eddig: az erÅ‘sebb kutya igazsága, vagyis az, hogy a kormány „visz mindent”. Nem csak a jövÅ‘t veszi el, viszi az elmúlt évized munkájának eredményeit.
Tudom, hogy gondjainkkal nem állunk egyedül. Az újkori magyar történelemben még nem volt arra példa, hogy egy egész ágazat, jelen esetben az egészségügy ilyen mértékben és ilyen mélységben lett volna kitéve az átalakÃtásnak álcázott rombolási dühnek. Szinte nem maradt egy tenyérnyi szigete sem, amelynek rendjét, biztonságát föl ne borÃtották volna, amelyet ne fenyegetne a széthullás veszélye. Az újkori magyar történelemben nem volt még olyan kormány, amely ilyen mértékben fordult volna szembe az emberekkel, és ennyire sunyi módon csalt volna el egy népszavazási döntést.
Nem sorolom a problémákat – annyi idÅ‘nk úgy sincs, hogy a lista végére érjünk. Akik itt vagyunk, mind ismerjük ezeket, hiszen naponta átéljük, megszenvedjük következményeit: a beszűkült kapacitások, a bezárt intézmények, az alulfinanszÃrozás, a megalázóan alacsony jövedelem és a létbizonytalanság és a kiszolgáltatottság formájában.
Nehéz ebben a helyzetben optimistának lenni. Talán nem is lehetséges. Nem látszik sem a szándék, sem az erÅ‘, amely új irányt szabna a kormányzás irányának. A politika fogságában vergÅ‘dünk, a kormány kisebbségi pozÃciójában csak leszűkÃtette mozgásterét, de politikáját, módszereit meg nem változtatta.
Miben reménykedhetünk hát? Csakis magunkban. Abban, hogy ez a kormány már sehol sem lesz, és jó esetben már senki sem fog emlékezni rá, amikor a gyógyÃtók és a betegek kapcsolata még ugyanazokon az alapokon fog nyugodni, mint amilyenen Hippokratész óta mindig: a tudás, a bizalom, a hit alapjain. Ezt semmilyen kormány nem tudja sem elvenni, sem megváltoztatni. Mint ahogy azt sem, hogy az emberek százezrei naponta bizalommal fordulnak hozzánk, és mi minden nehézség ellenére mindent megteszünk gyógyÃtásukért. Ennyi maradt nekünk. Egy pont, amelybÅ‘l kimozdÃtani már nem, hanem majd újra felépÃteni lehet a magyar egészségügyet.  Közösen, együtt