Nagyon jó szakma ez…

Hazánkban a gyógyszerészképzés kiváló – vallja Szabóné dr. Révész Piroska, az MTA doktora, az SZTE GYTK Gyógyszertechnológiai Intézetének vezetője, egyetemi tanár – aki augusztus 20. alkalmából kimagasló szakmai munkája elismeréséül a Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült – , akit egyebek mellett a gyógyszerészképzésről és a hazai egyetemi kutatóintézetekről is kérdeztünk.

– A nemzetközileg is elismert tudományos eredményeiért, az egyetemi oktatás, kutatás és a gyógyszeripar közötti kapcsolatok elmélyítése érdekében végzett tevékenysége elismeréseként kapta a díjat, amihez ez úton is gratulálunk. De kezdjük a beszélgetést azzal, hogy miért lett gyógyszerész? Volt-e valamifajta családi indíttatás?

– Apai nagybátyám volt gyógyszerész, Szabolcs-Szatmár megyében, Kemecsén volt gyógyszertára, amit aztán államosították – de én nem ismertem őt. Másfajta indítatásból választottam ezt a pályát: Kisvárdán érettségiztem, majd elmentem a Szabolcs megyei gyógyszertári központba, hogy ott talán lehet valamilyen munkalehetőséget találni. Így is lett, gyógyszertári asszisztensként dolgoztam egy évig. Majd szerettem volna beadni a jelentkezésemet Szegedre, fogorvosnak, de a központ ezt nem támogatta. Azt mondták, mivel Szabolcsban patikushiány van, ha gyógyszerésznek jelentkezem, azt támogatni fogják…  így lettem gyógyszerész, amit nem bántam meg, sőt, nagyon is örülök neki.  Nagyon, nagyon jó szakma ez.  Később aztán igyekeztem jó példával elől járni a családom előtt, aminek az lett az eredménye, hogy a lányom, és az öcsémnek a fia is gyógyszerész lett… és egyik se bánta meg.

– Miért pont a gyógyszertechnológiát választotta? 

– Még hallgató koromban a gyógyszertechnológiai intézetbe kerestek olyan hallgatókat, akik ambiciózusak voltak és tudományos munkát szerettek volna végezni – én pedig jelentkeztem. A témavezetőm Kata Mihály professzor volt, aki mellett megszerettem a kutatómunkát.  Hamarosan befogadott a kollektíva is, így végzés után itt folytattam a pályafutásomat.

– Kit tekint tanítómesterének?

– Kedvessy professzor urat, akkor ő volt regnáló tanszékvezető. Erőskezű, határozott ember volt, és megmondom őszintén, hallgatóként nagyon féltem tőle. Keményen kellett tanulnunk, hogy meg tudjunk felelni a követelményeinek. De érdekes módon, amikor bekerültem az intézetbe, ez a félelmem elmúlt. Nem tudom, megmagyarázni, miért. Nekem nagyon szimpatikus volt az a kitartás, az az elkötelezettség, ahogy ő a tanszéket, az oktatást és kutatást vezetette. Nagyon következetes volt, és ez nagyon szimpatikussá tette számomra.  Ha jó dolgokat csináltunk, akkor megdicsért, ha nem, akkor annak is meglett a következménye. A mai napig azt gondolom, jó iskolát hozott létre, sokat tanultam belőle.

–Most az az Ön szobája, ami egykor az övé volt…

– Valóban, és sokszor visszagondolok arra, hogy egyetemista koromban hányszor ültem az asztal másik oldalán! És amikor először megkérdezte, hogy mit gondolok bizonyos dolgokról, az hatalmas siker volt számomra! Eszembe jut az is, amikor nehéz döntés előtt állt, nem a saját érdekét nézte, hanem az intézetét, vagy egy adott kollégáét. Nagy lelkierőt adott, hogy az ő székébe kerültem.

– Gondolom most, hogy tanszékvezető, próbál a nagy előd nyomában járni…

– Próbálok, de nem mondom, hogy ez mindig sikerül, de előttem van ez a nagyon jó példa, amiért hálás vagyok neki.

– Mi a kutatási témája, mivel foglalkozik jelenleg?

– Ha az elmúlt évek kutatói tevékenységét két szóval kellene összefoglalnom, akkor az a „particle engineering” lenne. Tehát olyan szilárd fázisú termékekkel foglalkoztam, ahol két nagy szakterületet kapcsoltunk össze, ez pedig az alapanyagok kristályosítása és a gyógyszerformulálás volt. Új minősítő paramétereket vezettünk be az alapanyaggyártásba, amelyeket ma már világszerte elfogadnak és alkalmaznak. Szakkönyvet jelentettünk meg ezzel kapcsolatosan „Kristályosítástól a tablettázásig” címmel (2007), valamint a Magyar Kémikusok Egyesületén belül a „Kristályosítási és a gyógyszerformulálási” szakosztályt hoztuk létre. Gyakorlatilag ezt a tevékenységet öleli fel az MTA doktori munkám, s még ma is ennek a területnek vagyok úgymond a szakértője.  Ezt az alapot felhasználva léptünk tovább, de már nem a szemcsék méretének növelése, hanem csökkentése (mikronizálás, nanonizálás) volt a cél. Ezzel a hatóanyagok biológiai hasznosíthatóságát kívántuk/kívánjuk növelni. Időközben létrehoztuk a „ Nanotechnológiai” team-t is az Intézetben, amely a szemcseméret csökkentésen túl, nanoanyagokat és nanohordozókat tervez és fejleszt target terápia céljára. Igen örvendetes, hogy több hallgató (TDK, PhD) is részt vállal ebből a tudományos munkából, s folyamatosan vannak projekt munkáink is. Azt gondolom, hogy még néhány éven keresztül bőven lesz tennivalónk ezen a területen.

– Minden bizonnyal hosszú évek kitartó munkájára volt szükség ahhoz, hogy a ranglétra minden fokát végig járva tanszékvezető egyetemi tanár legyen. Nem lehetett egyszerű feladat ez egy családanya számára…

– Nem lehetetlen az ilyen, de nagyon jó családi háttér kell hozzá. Számomra ez megadatott, és hálás vagyok érte a családomnak. Két gyereket neveltünk, ők is erőt adtak. Mindig tekintettel voltak rám, amikor nagyobbak lettek, és látták, hogy otthon is dolgozom. Mikor azonban már felnőtté váltak, akkor azt éreztem, örülnek, és büszkék arra, hogy eljutottam oda, ahol vagyok.  Ebben a férjemnek és nekik is nagy szerepük volt.

– Ön nemzetközileg is elismert szaktekintély. Hogyan látja a hazai fiatal kutatók helyzetét? – elsősorban a gyógyszerészekre gondolok. Érdemes itthon maradniuk?  Ha valamifajta nemzetközi összehasonlítást végezne a hazai és külföldi egyetemi kutató intézetekkel kapcsolatban, mi lenne az eredmény?

– Úgy gondolom, nem állunk rosszul. Többször voltam külföldön, a fiatalokat is kijuttattam, hogy nézzenek szét, és hozzák haza tapasztalataikat. Az én összehasonlítási alapom tulajdonképpen visszanyúlik arra az időre, amikor kezdő kutató, egyetemi oktató voltam. Akkor nagyon kevés lehetőségünk volt, most azonban a fiatalok előtt rengeteg lehetőség áll, kinyíltak a kapuk. Akik ambiciózusok és szeretnének valamit elérni, el tudják érni. Ha összehasonlítjuk őket külföldi kollégáikkal, látjuk, hogy semmivel se tudnak kevesebbet, a saját területünket figyelembe véve. A műszerezettségünk is oda fejlődött már, hogy hozzánk is jönnek külföldi kollégák dolgozni, tanulni. Összességében azt gondolom, nagyon jó szakma a miénk. A kutatók és azok is, akik patikában dolgoznak, megtalálhatják számításukat itthon és külföldön is.  

– Az elmúlt 25 évben a gyógyszerészetben számos változás történt, új kihívások elé került például az oktatás is. Hogyan látja, meg tud ennek felelni a jelenlegi képzés, illetve milyen változásokra lenne szükség?

– Először is azt szögezném le, hogy hazánkban a gyógyszerészképzés kiváló. Bármelyik egyetemet is nézzük, mindegyik biztos alapot ad a gyógyszerészet bármelyik területéhez. Ezt nemcsak én mondom, hanem a visszajelzések is ezt igazolják azoktól a kollégáktól, akik külföldön dolgoztak, és ismerik az adott ország oktatását. Ezekre az alapokra később bármit lehet építeni, amivel aztán a szakma bármely területén tudnak érvényesülni. A négy képzőhely között szükség van bizonyos harmonizációra - ezt javasolta a MAB is. A Magyar Gyógyszerészi Kamara is bekapcsolódott a képzés átalakítására vonatkozó munkába, és véleményem szerint igazuk van abban, hogy figyelembe kell venni azokat a szempontokat, amelyeket a megváltozott körülmények igényelnek. Elsősorban a záróvizsgák előtti gyakorlattal kapcsolatban, illetve a záróvizsgákkal kapcsolatban próbálnak segíteni. Én azt gondolom, a patikában dolgozó gyógyszerészek a mi oktató társaink. Ők azok, akik praktizálnak, ők azok, akik tovább tudják formálni a hallgatóinkat. Ezért az én elképzelésem az, hogy a záróvizsgán a szakmabelieknek kéne vizsgáztatni a hallgatót. A bizottságban lehetnek egyetemi oktatók, de legyenek gyakorló oktató gyógyszerészek is. A kamara ebben tudna segíteni, és végső soron a záróvizsgáztatás egy részét magára vállalná.  Németországban ez egy nagyon jól működő rendszer.

– Véleménye szerint milyen a szakma mai megítélése? Visszanyerte-e a háború előtti rangját?

– Még nem tartunk ott, de az irány, az jó. A kamarának komoly kihívásokkal kellett szembenéznie az elmúlt években. Egy csomó olyan gondot kellett megoldania, ami nem volt könnyű. De ezen már túl vannak, és jöhetne az a szakmai rész, ami igazán emelné a szakma presztízsét. Ahol Európában megfordultam, mindenhol sokkal nagyobb presztízse van a gyógyszerészeknek, mint hazánkban. Mint egyetemi ember azt látom, hogy mindenki azt gondolja, hogy patikusnak lenni egy óriási pénzkereseti lehetőség, csak a bizniszt látják a gyógyszertárban.  Innen kéne visszatérni oda, hogy mi gyógyszerszakértők vagyunk.  Ezt lássa a beteg, ha bemegy a patikába, ezt lássa a klinikai orvos a beteg ágya mellett, amikor a gyógyszerésszel kommunikál. A sajtó is azt érezze, hogy a gyógyszerészek nagy tudással rendelkeznek, és nem volt könnyű megszerezniük a diplomájukat.

B. Zs.