1950. július 28-án az ország mintegy 1200 magángyógyszertárában megjelentek a hatalom emberei és bejelentették: az 1950. évi 25 sz. törvényerejű rendelet értelmében a gyógyszertárat azonnali hatállyal államosítják.
1950. július 28-án az ország mintegy 1200 magángyógyszertárában megjelentek a hatalom emberei és bejelentették: az 1950. évi 25 sz. törvényerejű rendelet értelmében a gyógyszertárat azonnali hatállyal államosítják.
E napról írta a néhai Bayer István professzor úr a következőket: „Július 28. a magyar gyógyszerészet gyásznapja: 1950-ben ezen a napon államosították a gyógyszertárakat és a gyógyszerészek, az egészségügy „kizsákmányolói”, a proletárdiktatúra áldozataivá váltak.” E nap eseményeiről – noha évtizedekre alapjaiban változtatta meg a patikusok szakmai és magánéletét – kevés történeti cikk született, és tulajdonképpen máig nincs teljesen feldolgozva. Egy nap alatt az ország mintegy 1200 gyógyszertárában elvették a patikusoktól életük, sőt szüleik, esetleg nagyszüleik munkájának eredményét.
Ezt megelőzően a kommunista terror már betiltotta a gyógyszerészet szakmai érdekvédelmi szervezeteit és a gyógyszertár-tulajdonlás mellett a működtetés jogát is megvonták tőlük. Mindezek ellenére az elkövetett jogtalanságról és túlkapásokról – még a kommunista propaganda is elismerte, hogy „az államosítás nem volt mentes a túlkapásoktól”– évekig alig esett szó nyilvánosan, a dokumentumok is meglehetősen hiányosak. Egyikükben, a Magyar Dolgozók Pártja részére küldött 1950. május 22-i javaslatban a következő olvasható: „A még magántulajdonban lévő gyógyszertárak államosítását az teszi indokolttá, hogy ezek a gyógyszertárak feladatukat – a dolgozók zavartalan gyógyszerellátását – nem teljesítik… Jelenleg kb. 2700 végzett gyógyszerészünk van… Politikailag és morálisan sok kifogás van ellenük… Javasoljuk:… A részletesen kidolgozott államosítási tervet és annak végrehajtását ellenőrizze Pártunk Államgazdasági Osztálya. Javasoljuk, hogy az államosítást az előkészítés befejezése után, legkésőbb július végéig hajtsuk végre”.
A „végrehajtás” borzalmaiba a személyes beszámolókból nyerhetünk betekintést. A patikák állami tulajdonba vétele mellett – mivel a vidéki patikák általában egy épületben voltak a tulajdonos lakásával – gyakran a személyes tárgyakat is birtokukba vették. Nem egyszer maradandó károkat okoztak a patika berendezésében, mondván nincs szükség „úri cifraságokra”. „Természetesen” a patikusok nem dolgozhattak a továbbiakban gyógyszertáraikban, állami alkalmazottként távoli településekre helyezték őket, gyermekeiket nem vették fel az egyetemre. A „piszkos tulaj” és hasonló kifejezések használatával alázták meg a gyógyszerészeket… és még sorolhatnánk az államosítás következményeit. Egy nap alatt rombolták le mindazt, amit a gyógyszerész ősök hosszú évszázadokig építgettek.
Az államosítás után a patikaneveket eltörölték, megkülönböztetésül megyénként sorszámokat adtak a gyógyszertáraknak. Létrehozták a megyei gyógyszertári központokat, amelyek első igazgatói nem gyógyszerészek voltak, és akik tagsági könyvüknek köszönhették megbízásukat. Mindezek következményeként a gyógyszerésztársadalom az egyik legrosszabbul fizetett értelmiségi csoporttá vált. A kommunista diktatúra azonban nemcsak a vagyont, hanem az önálló szakmai lét lehetőségét is ellopta.
Fejet kell hajtanunk azok emléke előtt, akik hatvankilenc éve, miután elveszítették önállóságukat, se adták fel a reményt a függetlenség visszaszerzésére és tették tovább a dolgukat a betegek érdekében. Fontoljuk hát meg Bayer professzor úr szavait: „A mai gyógyszerészek július 28-án évente tisztelettel emlékezzenek azokra a gyógyszertártulajdonos elődeikre, akik a proletárdiktatúra áldozataivá váltak, és akiknek a leszármazottai nem kapták vissza családi gyógyszertáraikat.”
B. Zs.
Címlap: Pintér János tervezete a gyógyszertárak megreformálásáról, 1949 (archivnet.hu)