„Ha kérdezünk, talán lesznek válaszok, míg ha nem kérdezünk, biztosan nem lesznek” – tartja prof. dr. Paál Tamás, akit az 1990-es évektől bekövetkezett változásokról, az új elvárásokról és az arra adott válaszokról kérdeztünk.

Ön az OGYI volt vezetőjeként, több szakmai szerezet élén betöltött pozíciója révén, professzor emeritusként, nagy rálátással bír gyógyszerészetben az utóbbi években bekövetkezett változásokra. Kezdjük a gyógyszertárakkal!

A rendszerváltás környékén egyértelmű volt, hogy az győz, akinek kész koncepciója van a szakma jövőjét illetően. Ezt tudva, villámgyorsan és változatlanul előhúztuk az államosítás előtt már jól működő régi modellt, és úgy mentünk a miniszterhez. Emlékszem, az orvosok csodálkoztak is, hogy a gyógyszerészek milyen gyorsan reagáltak az új kihívásra, nekik még másfél év múlva se sikerült.

Ma viszont azt a kérdést kell feltenni: Mi lenne a cél? A válasz csak egy lehet: Mi a beteg érdeke? Ez lehet csak mindennek a kiindulása, mert csak ez „adható el” – és nem az, hogy „mi jó a gyógyszerésznek”. Ez utóbbi csak bennünket érdekel! Tehát a legfontosabb az, hogy a gyógyszertári rendszer a beteg érdeke szerint működjön. A további célkitűzések közé tartozik, hogy a gyógyszerészi vezetés érvényesüljön, ahogy az is, hogy a gyógyszertár nyeresége biztosítsa a benne dolgozók életét tisztes, polgári szinten. A nyereség a korábbinál nagyobb legyen, ebből viszont fejlesszék a szolgáltatásokat a beteg érekében, valamint, hogy az országos rendszer biztosítsa/ne akadályozza a rátermett fiatalok előmenetelét a gyógyszertár-vezetőségig. Tehát például egy tehetséges fiatal hallgatónak, ha nincs is gyógyszerész szülője, akkor is egyenes útja legyen egy gyógyszertárvezető pozícióig.

Az 1990-es évek célkitűzéseinek a 2006-ben bevezetésre kerülő liberalizáció nem felelt meg. Egyértelműen félrelépés volt. Tapasztalatom szerint a szabadverseny ott működik, ahol kicsi a profit, de ahol a rendszerben pénz van, ott a „nagy hal megeszi a kis halat”… és szó sincs róla, az antitröszt-szabályozás ezt megakadályozná, az csak a „nagyhalak” számát limitálja!

 De vajon a jelenlegi személyi jogos rendszer ennek mindenben megfelel? Néhány visszáságot azért itt is találni….

Az akkori célkitűzéseinket arra vezettük vissza, hogy ha gyógyszerész a patikatulajdonos, akkor – diplomájánál fogva – biztosabb, hogy a beteg érdekében dolgozik, mint a laikus tulajdonos. De ma már vannak ijesztő, ennek ellentmondó példák is: Megtörtént például, hogy az egyik gyógyszerész-továbbképzésen az oktató gyógyszerész szájából elhangzott, hogy „több VN gyógyszert lehet eladni, ha 10-eset kérnek, de azt mondjuk, hogy csak 20-as kiszerelésű van”. Az „etika vs. marketing” kérdéskörének több „fokozata” is van: nem kell a betegnek, de „rátukmálom” -  többet vetetek vele, mint ami kell neki - azt vegye, ami kell neki, de tőlem, ne mástól. Az utóbbit folytatva: és miért tőlem vegyenek? Mert akciózom (árengedményt, ajándékot), vagy mert jobb körülmények között több felvilágosítást nyújtok. Na, melyik az etikus?!

Legyünk őszinték: a jelenlegi személyi jogú rendszer sem mindenben felel meg az előző célkitűzéseknek! Csak egy példa: A nem-gyógyszertártulajdonos családból származó tehetséges gyógyszerész-fiatalok sorsa. Ma egy gyógyszertár-tulajdonos családból származó – fogalmazzunk finoman – nem kifejezetten jó képességű gyógyszerész-gyermeknek nagyobb esélye van arra, hogy személyi jogos gyógyszerész lesz, mint egy jó képességűnek, tulajdonosi szülők nélkül. Ezért nagyon jó, amit a kamarai egyetértéssel bevezettek: a gyógyszerészhányad növelése valamennyi bent dolgozó gyógyszerész résztulajdonossá tételével a patikatulajdonlásnál. De említhetem azt is, hogy a MOSZ lapjában arról olvashattuk egy – általam egyébként tisztelt – kolléga véleményét arról, hogy a gyógyszerész családja birtokában maradhasson a patika akkor is, ha nincs gyógyszerész örökös. (Tehát a laikus tulajdonos nem felel meg, de az olyan laikus, akinek ükapja gyógyszerész volt, az igen?) Mindezzel csak azt kívántam jelezni, hogy a helyzet nem egyértelműen „fekete-fehér” a személyi jogon alapuló rendszerben sem.

 

A személyi jogos gyógyszertárak mellett egyre több hálózat is működik…

Ne feledkezzünk meg arról, hogy a kollégák önként és dalolva lépnek be ezekbe a franchise-ba! Senki nem kényszeríti őket! Valami okuk biztosan van rá. Egyes kollégák nekiesnek a hálózatoknak, noha itt se „fekete-fehér” minden. Nézzük csak a minőségbiztosítás kérdést, ami vörös posztó! Sok személyi jogos jelezte: nem kíván vele foglalkozni, (pedig törvény írja elő!), ugyanakkor egyes gyógyszertár-hálózatok símán bevezették.

 

Folytassuk a magisztrális gyógyszerkészítés kérdéskörével! Sok külföldi – elsősorban angolszász – országban mára már „kihalt”…

El szoktak feledkezni arról, hogy ez kifejezetten gyógyszerészi szolgáltatás, egyetlen más diploma nem jogosít fel rá. Tény, sok rajta a munka, és kicsi a haszon. De szerintem az a magyarázat, hogy a gyári gyógyszerek számának növekedése miatt vált volna feleslegessé, az nem igaz! Ugyanakkor helyette a gyógyszerész olyan tevékenységeket végezzen, amit egy gyakorlott egészségügyi középkáder is, de orvos biztosan el tud látni, hogy csak a vércukorszint ellenőrzését említsem. Tehát feladunk egy kizárólag gyógyszerészi tevékenységet azért, amit más is el tud látni? Persze az is kell, de ez lenne a gyógyszerészet jövője?! Csupán azért, mert miután a kollégák külföldre szabadulnak, és látják, mi folyik ott -  „ami külföldi, az biztosan jobb, mint a hazai” - , s hazatérésük után írják a beszámolókat a „gyógyszerészeti világtrendekről”? Jó példa arra, hova jutunk magisztrális gyógyszerkészítés nélkül, hogy néhány éve – amikor influenza-pandémiától féltünk – az EU-ban útmutatókat adtak ki, hogy az oseltamivir-kapszulákat felnyitva a szülők (!) hogyan csináljanak a gyerekeiknek kisebb hatóanyagú oldatokat. Miért nem a gyógyszerész? „A gyógyszertárak Nyugat-Európában nem alkalmasak gyógyszerkészítésre” – volt a válasz.

De a kérdésnek van egy másik oldala is– lásd új FoNo! Természetes elvárás, hogy a magisztrális gyógyszer-kombináció hatására is legyen némi bizonyíték, hasonlóan a gyári készítményekéhez. Legalább farmakológiai evidencia! E helyett országosan gyűjtik azt, hogy az orvosok (akiket egyébként egyre kevésbé képeznek magisztrális gyógyszerrendelésre) mit szoktak felírni, de azt nem, hogy ezek a vényösszetételek miért, honnan erednek. Ebből lenne az új, modern FoNo?

 

A gyógyszerhiányok kérdésköre is sokszor megoldatlan…

Nem új jelenség, mindig is voltak! A ’80-as évek elején azért, mert „dollár-elszámolású” gyógyszert az akkori Minisztérium csak kisebb kontingensekben engedett behozni. Ha valaki rosszul határozta meg, hogy mennyi kell majd, akkor nem volt megoldás, akár egy nemzeti katasztrófa, nem lehet orvosolni. Később ezt az időnként túlzóan restriktív gyógyszertámogatási politika helyettesítette. Majd jöttek a tenderek. Ha a nyertes mégsem tudta ellátni az országot, akkor… vagy megint itt a nemzeti katasztrófa vagy idehaza nem engedélyezettet helyette. (Tényleg, miért is vannak szigorú szabályai a gyógyszer-engedélyezésnek, ha aztán – hiányt elkerülendő – bárhonnan bármit behozunk helyette?) Persze vannak „objektív” gyógyszerhiányok is, például amikor üzleti okokból a cégek felvásárolják egymást, a termelést egy-két helyre koncentrálják, annak minden következményével együtt. Jó, ha tudjuk: Európában alig van hatóanyaggyártás, elszervezték a harmadik világba (így üzletileg rentábilisabb), ott úgy tesznek, mintha GMP-szerint gyártanának, aztán időnként kiderül, hogy nem, s lehet kivonni a gyógyszereket. Csak örülni tudok annak, hogy az OGYÉI egyre többször jelzi honlapján, hogy adott gyógyszerhiány magisztrális gyógyszerkészítéssel is elhárítható!

 

A gyógyhatású termékek, étrend-kiegészítők dömpingjével találkozunk a reklámokban…

És nemcsak a reklámokban, hanem a gyógyszertárakban is! Hála az EU szabályozásának! Mindez számos kérdést felvet. Ebből éljenek a gyógyszerészek? Kérdéseink lehetnek az ásványi anyagokkal, a vitaminokkal kapcsolatban is: tudjuk, hogy ha kevés, az is rossz, de ha sok, az is! Nemrég például egy klinikai vizsgálat kimutatta, hogy a napi szükségletnél több E-vitamin és szelén bevitele nem hogy csökkentené, de növeli a prosztatarák kockázatát. A vizsgált készítménnyel azonos (nagy) mennyiségeket tartalmazó étrend-kiegészítők Magyarországon forgalomban vannak. Más „étrend-kiegészítőkről” pedig gyakran nem világos, hogy mit és miért egészítenének ki…

 

Hogyan látja, az elmúlt 25 év kihívásaira hogyan reagált a kamara?

A kamara úgy reagált, ahogy lehetett. Hogy csak néhány példát kiemeljek, nagyon jó, hogy a kamarai egyetértéssel bevezették a gyógyszerészhányad növelését a patikatulajdonlásnál.

De említhetem a graduális és továbbképzéssel kapcsolatos műhelymunkát is. Nagy szükség volt erre, mert sajnálatos módon a kollégák nem olvassák a szaksajtót, továbbképzést megoldották távoktatással, és mi megelégszünk ezekkel a „távoktatási gyorstalpalókkal”! Ez is kell, de pl. a Gyógyszerészet olvasásakor elgondolkozom, hogy az ott leírtak miért, mikor lehetnek fontosak, a távoktatás esetében pedig csak a kész kérdésre keresem meg a kész választ. Nem ugyanaz! (Más: gyakran különféle cégek szerveznek tanfolyamokat – ahol érdekes módon a szervező cég termékei kerülnek leggyakrabban említésre.) De arra is választ kéne találni, vajon képezik-e akár a graduális vagy posztgraduális képzés során a gyógyszerészt, hogy az étrend-kiegészítőkkel kapcsolatban felvetett kérdésekben tisztán lásson? S ha tisztán lát, mit tegyen?

Úgy látom, a kamara vezetőinek egyrészt tudnia kell lépnie akkor, amikor etikátlánságot tapasztal, hiszen ez idáig fel se merült, hogy történik valami azokkal a kollégákkal, akik az említett marketingfogásokat alkalmazzák. Másrészt az oktatás területén kéne erősödni, itt a liberalizáció idején sok visszáság fordult elő. Például az egyik egyetem liberális közgazdászokat hívott előadni, ahol megmagyarázták a gyógyszerészeknek, miért jó, ha nem patikatulajdonosok. Ilyenkor fel kellene tudni lépni. Két kulcsszót érzek: oktatás és etika. Az oktatásnak nemcsak tudományos része van, hanem etika is.

Én azért is vállaltam munkát a kamara szakmai bizottságában, mert éreztem, időnként hallgatnak rám, és lehet javítani a helyzeten, meg lehet oldani a felmerülő kérdéseket, még ha csak apró lépésekkel jutunk csak előbbre. Igaz, egyelőre több a kérdés, mint a válasz. Azonban, ha kérdezünk, talán lesznek válaszok, míg ha nem kérdezünk, biztosan nem lesznek!

 

B. Zs.

fotó: pharmaconnect.eu

vissza