Tisztelt Orvosok! Gyógyszerészek! Tisztelt Kollégák!

Én lassan már nem is tudom, hogy hogyan szólítsam magunkat, milyen megszólítás illene ránk. Mert mi ugyan tudjuk, hogy kik vagyunk, és miért vagyunk, de úgy tűnik, hogy ezzel  a tudással magunkra maradunk. Mert a kormány például egyre inkább vállalkozónak és kereskedőnek, piaci szereplőnek szeretne titulálni minket. Szeretné, ha az egész betegellátás egy hatalmas vállalkozássá alakulna, amely vállalkozás a szolgáltató folyamat eredményeképp nemcsak hogy nem kerül pénzbe, de még jövedelmeket is bocsátana ki magából. Mert ez a kormány, amely süket fülekkel rendelkezik, ha az egészségügy problémáiról van szó, ha szakmai és egzisztenciális kérdésekről szeretnénk egyeztetni velük, ez a kormány úgy tűnik: nagyon is nyitott, ha a pénztárgép csörgéséről van szó.

Itt és most nem részletezném ennek a süketségnek az állomásait és a bizonyítékait: legyen elég a legújabb példa: négy hónapon keresztül egyeztettünk a minisztériummal olyan kérdésekben, amelyeknek nyoma sincs a most nyilvánosságra került gyógyszer-gazdaságossági törvény módosító javaslatában. Négy hónap, sok-sok alaposan kidolgozott, átgondolt javaslat, sok-sok oldal elemzés, újabb és újabb tárgyalások - az eredmény pedig ugyanaz, mint eddig: az erősebb kutya igazsága, vagyis az, hogy a kormány „visz mindent”. Nem csak a jövőt veszi el, viszi az elmúlt évized munkájának eredményeit.

Tudom, hogy gondjainkkal nem állunk egyedül. Az újkori magyar történelemben még nem volt arra példa, hogy egy egész ágazat, jelen esetben az egészségügy ilyen mértékben és ilyen mélységben lett volna kitéve az átalakításnak álcázott rombolási dühnek. Szinte nem maradt egy tenyérnyi szigete sem, amelynek rendjét, biztonságát föl ne borították volna, amelyet ne fenyegetne a széthullás veszélye. Az újkori magyar történelemben nem volt még olyan kormány, amely ilyen mértékben fordult volna szembe az emberekkel, és ennyire sunyi módon csalt volna el egy népszavazási döntést.

Nem sorolom a problémákat – annyi időnk úgy sincs, hogy a lista végére érjünk. Akik itt vagyunk, mind ismerjük ezeket, hiszen naponta átéljük, megszenvedjük következményeit: a beszűkült kapacitások, a bezárt intézmények, az alulfinanszírozás, a megalázóan alacsony jövedelem és a létbizonytalanság és a kiszolgáltatottság formájában.

Nehéz ebben a helyzetben optimistának lenni. Talán nem is lehetséges. Nem látszik sem a szándék, sem az erő, amely új irányt szabna a kormányzás irányának. A politika fogságában vergődünk, a kormány kisebbségi pozíciójában csak leszűkítette mozgásterét, de politikáját, módszereit meg nem változtatta.

Miben reménykedhetünk hát? Csakis magunkban. Abban, hogy ez a kormány már sehol sem lesz, és jó esetben már senki sem fog emlékezni rá, amikor a gyógyítók és a betegek kapcsolata még ugyanazokon az alapokon fog nyugodni, mint amilyenen Hippokratész óta mindig: a tudás, a bizalom, a hit alapjain. Ezt semmilyen kormány nem tudja sem elvenni, sem megváltoztatni. Mint ahogy azt sem, hogy az emberek százezrei naponta bizalommal fordulnak hozzánk, és mi minden nehézség ellenére mindent megteszünk gyógyításukért. Ennyi maradt nekünk. Egy pont, amelyből kimozdítani már nem, hanem majd újra felépíteni lehet a magyar egészségügyet.  Közösen, együtt