A szerző a kamara zárt honlapján vitát kezdeményezett

Megőrizhetők-e gyógyszertáraink szakmai és nemzeti kézben?
Köztudomású, hogy a gyógyszer-gazdaságossági törvény lehetővé tette új gyógyszertárak tömeges létesítését. Megszüntette a személyes gyógyszertár működtetési jogot (amelynek a rövidített nevét – személyi jog – ugyan használja a jogszabály, de a hozzá tapadó jogosítványok és kötelezettségek már csak a gyógyszertár szakmai vezetésére irányulnak) és arról is rendelkezett, hogy a gyógyszertárat lényegében bármilyen gazdasági társaság tulajdonolhatja és működtetheti.
Az új gyógyszertár-tulajdonosok között gyorsuló ütemben jelennek meg külföldiek: a nyilvános cégadatok tanúsága szerint többek között osztrák, német, holland, egyesült királyságbeli, ciprusi, amerikai tulajdonú gyógyszertárláncok létesülnek és nagy nemzetközi bank (EBRD) is befektetéseket eszközöl a magyar patikapiacon. Az új létesítések mellett folyik a régi gyógyszertárak felvásárlása is. Megkezdődött tehát a gyógyszerészek kiszorítása a gyógyszertár-működtetésből és a gyógyszertár-tulajdonosi pozíciókból (és csöndben jegyzem meg, hogy gyógyszerészi diplomához kötött kizárólagos, piacképes és jogszabályok által elismert szakmai kompetenciánk is csak hírmondóba maradt).
Az új feltételek a befektetői érdekeknek kedveznek. Így érthető, hogy a változtatások új tőketulajdonosok gyors, tömeges és olcsó piacra lépését hozták. A szabaddá váló patikaalapítás a piacra lépési költségeket legalább egy nagyságrenddel csökkenti, a gyógyszerpiaci restrikció pedig – a régebben működő gyógyszertárak gazdasági ellehetetlenülésével – az újonnan piacra lépők piaci térhódítását segíti és költségeit mérsékli. A piacra lépés költségeit tovább mérsékli az az egyes nagykereskedőknél megfigyelhető gyakorlat, amely jelenleg olyan kedvezményekkel segíti a gyógyszertárak/gyógyszertárláncok egyes egységeinek megnyitását, amely szerint a készletfeltöltést több mint egy évig nem kell kifizetni, illetve mindaddig mentesül a gyógyszertár/gyógyszertárlánc a fizetési kötelezettségtől, amíg a soron következő, előírt nagyságú rendeléseit megfelelő időtartamon belül teljesíti.
A gyógyszerészek kiszorulása a gyógyszertár-tulajdonlásból és -működtetésből az üzleti-piaci szempontok dominanciájával és a betegérdekek háttérbe kerülésével jár. A gyógyszertárláncok gyorsütemű erősödése és a külföldi tulajdonosok térnyerése pedig a nemzetgazdaság, az egészségpolitika és a gyógyszerbüdzsé szempontjából is kockázatos folyamatokat generálhat. Lényeges döntési pozíciók kerülhetnek külföldre és a tb kassza feletti rendelkezés jogáért folyó küzdelemben is egyre nehezebb lesz a népegészségügyi szempontok érvényesítése.
Joggal fogalmazódik meg a kérdés: vajon ezt akarta, ezt akarja-e a politika? Milyen értékrend alapján döntöttek és milyen erők érvényesültek, ha a nemzeti érdekeket érvényesíteni hivatott magyar parlament és a járulékfizetők pénze fölött őrködő magyar kormány a piacra lépési korlátokat lebontva mindenféle ellenszolgáltatás nélkül nyitotta meg a patikai piacteret külföldi szakmai és pénzügyi befektetőknek? A kérdés persze fordítva is feltehető: hordoz-e megvédendő értékeket a patikusi egzisztenciavállalkozások rendszere, illetve gyógyszerellátási, egészségpolitikai és nemzetgazdasági szempontból szükség van-e arra, hogy a gyógyszer-kiskereskedelem szakmai és nemzeti kézben maradjon?
A fenti kérdésekre többféle megközelítésben lehet válaszolni. Az elmúlt években a gyógyszerellátás kormányzati felelősségét magához ragadó politikai érdekcsoport minden megnyilvánulása és tette azt igazolja, hogy ők ezt akarták, még akkor is, amikor éppen mást ígértek. De rajtuk kívül ma nincs a magyar parlamentben olyan politikai erő, amely ezt (nyíltan) vállalná. Ők viszont mára törpe minoritássá lettek és kikerültek a kormányból. Ezért a válaszok ma időszerűbbek, mint az elmúlt két évben bármikor. A vitában a neoliberális gazdasági-társadalmi modell világszerte egyre nyilvánvalóbb korlátai, a külföldi tőkének már korábban kitett hagyományos hazai ágazatok sorsa, más országok gyógyszerpiaci liberalizálásának példái, az egészségüggyel kapcsolatos társadalompolitikai alapvetések, a közfinanszírozás magas aránya, a beteg-gyógyszerész kapcsolat személyessége, a gyógyszer különleges áru volta, a gyógyszerészi tevékenység bizalmi jellege szerepelhet az egyik oldalon. A másik oldalon a tőke szabad áramlása, az államhatárok virtualizálódása, a piac mindenhatósága és a verseny jótékony hatása melletti érvelés várható. A vitát legalább utólag le kell folytatni, de erre a jelen cikk keretei nem alkalmasak.
A Magyar Gyógyszerészi Kamara célként fogalmazta meg a gyógyszerellátó hálózat (a gyógyszertárak) szakmai és nemzeti kézben tartását. Ezt várja el a tagsága és az utóbbi hónapok társadalompolitikai vitái is igazolják ennek a célkitűzésnek a létjogosultságát. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a politikai, jogi és gazdasági környezet ma ennek a törekvésnek nem kedvez. Ezért a lehetséges lépések számba vétele előtt érdemes felidézni, mert sok tanulságot hordoz, hogy volt idő, amikor a jelenleginél kedvezőbb feltételek között sem éltünk a felkínált lehetőséggel. A 2000-es évek elején kormányzati támogatással lehetett volna a szakmának a gyógyszer-nagykereskedelemben meghatározó tulajdonosi részesedést szereznie és 2001-től jogszabály tette kötelezővé, hogy 2006. december 31-ig a gyógyszerészek a betéti társaságokban többségi beltagi pozíciót szerezzenek. Mindkét kezdeményezés kudarcot vallott. A Hungaropharma gyógyszerészi tulajdonhányada nem éri el a 7%-ot (és a gyógyszerészi kézben lévő egyéb gyógyszer-nagykereskedések forgalmi részaránya minimális), a betéti társaság többségi tulajdonhányadának gyógyszerészi kézbe kerülését előíró jogszabály rendelkezéseit pedig nagyon sokan hagyták figyelmen kívül. Így válhatott a gyógyszer-gazdaságossági törvény említett határidő előtt két nappal (2006. december 29-én) történt hatályba léptetése a gyógyszertár-működtetési jog külső befektetőknek való zökkenőmentes átjátszásának előfeltételévé.
A kamara abban bízik, hogy a változó politikai-társadalmi erőtérben a fenti célhoz támogatókat nyerhet és törekvésével a gyógyszerészek többsége egyetért. A célkitűzés megvalósításához azonban programra van szükség. A kérdés tehát úgy fogalmazódik meg, hogy mit kell, illetve mit lehet tenni a gyógyszertárak szakmai és nemzeti kézben tartása érdekében? Ahhoz, hogy legalább részleges eredményeket el lehessen érni, – megítélésem szerint – több ponton van szükség egymást erősítő célirányos cselekvésre. Ezekről – címszavakban – az alábbiakban szólnék.

1. Jogszabályi, politikai szint.
A gyógyszer-gazdaságossági törvény az új gyógyszertárak létesítését többletszolgáltatások teljesítéséhez kötötte. Az új gyógyszertárak többsége azonban olyan – a törvényben rögzített – többletszolgáltatásokat vállal csak, amelyek nem eredményeznek érdemi ellátásjavulást, viszont a működő gyógyszertárak létbizonytalanságát növelik és az ellátásbiztonságot kockáztatják. Ezért önmagában is indokolt, hogy új gyógyszertárak csak tényleges többletszolgáltatások vállalásával létesülhessenek. A szabályozás korrekciója a piacra lépési költségek növekedését és a gyógyszertár-alapítási láz mérséklődését eredményezheti, ami a stabilizáció irányába hathat.

Indokolt a jogszabályilag engedélyezett tulajdonosi szerkezet újra gondolása is. A külföldi tulajdonosok közvetlen kizárására az uniós jogszabályokhoz igazodó magyar jogrendben nyilván nincs lehetőség. Annak viszont lehet „alkotmányos indoka”, hogy a gyógyszerellátásból kizárják az off-shore cégeket, korlátozzák a gyógyszerpiac egyéb szereplőinek (pl. gyógyszergyárak, nagykereskedők) közvetlen és közvetett tulajdonosi részvételét, valamint orvosok és gyógyszertárak közös tulajdonosi irányítás alá kerülését. Ezzel párhuzamosan különböző pénzügyi, gazdasági konstrukciókkal célszerű segíteni a gyógyszerészek tényleges tulajdonosi pozícióba kerülését.
Indokolt továbbá a személyi jogos gyógyszerész pozíciójának erősítése. Mivel a mai politikai kurzusban nincs realitása annak, hogy a személyi joghoz jogszabályban rendeljünk meghatározott mértékben tulajdonosi pozíciókat és ezáltal váljék a személyi jogos gyógyszerész a gyógyszertár-működtetésben megkerülhetetlenné, a menedzsment jogok jelenleginél precízebb körülírásával és bővítésével rendezhető a kérdés.
Szeretném jelezni, hogy mindhárom ponton elkészültek a kamara módosító javaslatai és ezeket hónapokkal ezelőtt a szaktárca és az Országgyűlés Egészségügyi bizottsága elé terjesztettük. A javaslatok elfogadtatását aktuálpolitikai szempontok hátráltathatják (vagy éppen segíthetik), de ebben – mint minimális jogalkotási programban – mindkét nagy parlamenti politikai erőnek az egyetértése szükséges és együttműködése indokolt.

2. Gazdasági szint.
A gyógyszertárak szakmai és nemzeti kézben tartásának szükséges előfeltétele a gyógyszertár-működtetés megfelelő gazdasági feltételeinek biztosítása is. Ez nemcsak a megfelelő árréstömeg és –szerkezet biztosítását, továbbá a kis- és közepes forgalmú gyógyszertárak működőképességének megőrzését kell jelentse, hanem azt is, hogy az önálló, gyógyszerészi tulajdonban lévő gyógyszertárak költségeik volumenében és szerkezetében is versenyképesek lehetnek a méretgazdaságossági előnyökkel rendelkező gyógyszertárláncokkal és képesek a vállalkozásirányítás professzionális feltételeit is biztosítani. Ennek érdekében a független gyógyszertárak összefogásában kétségtelenül komoly előrelépések történtek az elmúlt évben, azonban az összefogásban rejlő lehetőségek az együttműködő gyógyszertárak számát, illetve az együttműködési területeket figyelembe véve pillanatnyilag messze kihasználatlanok és a fentebb már említett nagykereskedői gyakorlat is a független gyógyszertárak versenyképessége ellenében hat. Ahhoz pedig, hogy a vállalkozásirányításban is általános és érzékelhető előrelépés legyen, olyan strukturált és tömeges továbbképzésekre is szükség van, amelyekben a követelmények akár készségszinten is elsajátíthatók.

3. Gyógyszerpiaci szint.
A hazai gyógyszerpiac mindhárom ágazatában jelen vannak azok a szereplők, akiknek komoly érdeke fűződhet ahhoz, hogy a gyógyszerellátásban továbbra is dominánsak legyenek a független, szakmai és nemzeti kézben lévő gyógyszertárak. Ilyen érdek lehet az adott termékkör forgalmazási útvonalának biztosítása, amely a nagy gyógyszertárláncokon keresztül nehézkessé és bizonytalanná válhat, s a forgalmazói jelenlét is könnyebben biztosítható, ha az nem egy másik (ellenérdekelt) gyógyszerpiaci szereplő tulajdonosi irányítása alatt álló gyógyszertárhálózat vezetőinek a döntésétől függ. A közös érdek sokféleképpen nyithatja meg az együttműködés különböző területeit, melybe a jogalkotásban való együttműködéstől az összehangolt lobbytevékenységen és PR kapcsolatokon keresztül a patikai státusz megőrzésének támogatása is belefér.

4. Gyógyszertári, gyógyszerészi szint.
Egy „repatriálási” program eredményességének egyik legfontosabb előfeltétele a gyógyszerész ambíciója. A korábbi és fentebb már említett kezdeményezések kudarca nem egyszer a kishitűségre, az összefogás hiányára, a közös erőfeszítés és a szükségszerűség felismerésének elmaradására vezethető vissza. Ezért jó, ha nemcsak pragmatikus megfontolásból, hanem belső meggyőződéssel vagyunk képesek egy ilyen célkitűzés mellé állni, nemzeti érdekeink és a szakma iránt elkötelezetten. Meg kell tanulnunk újra hinnünk egymásban és a jövőben. Ez nemcsak az egyes gyógyszerészen, hanem szakmai érdekvédelmi szervezeteink tevékenységén is múlik.
Meglehet, hogy a fentebb vázolt célkitűzéseket többen fanyalogva olvassák majd, mondván, hogy nem nyújtanak teljes körű megoldást mai problémáinkra. Mások talán lemondóan legyintenek majd, hogy ennek sincs értelme, mert minden elúszott és a multik úgyis bedarálnak minket. Deák Ferenc mottóként idézhető gondolatát szeretném mindannyiunk figyelmébe ajánlani: „Amit az erő és hatalom elvesz, azt az idő és kedvező szerencse visszaadhatja; de amiről a nemzet, félve a következményektől, önként lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges.”.

Hankó Zoltán
a szerző a Magyar Gyógyszerészi Kamara alelnöke
A szerző a témáról a kamara zárt honlapján vitát kezdeményezett.