Huszonöt év tanulságai VI.

 A Kamara alapításának 25. és köztestületté válásának 20. évfordulója alkalmat teremtett arra, hogy visszatekintsünk az alapítást megelőző törekvésekre, felidézzük az alapítás körülményeit és az elmúlt negyedszázad történéseit. A 25 éves távlat már nemcsak a visszaemlékezésekre, hanem „oknyomozó” elemzésekre is lehetőséget ad, bár sokszor hiányzik még a „történelmi távlat” a mélyebb összefüggések feltárásához. A kettős évforduló néhány olyan kérdésre is ráirányította a figyelmet, amelyek a kamara létével, szabályozásával és működésével kapcsolatban az elmúlt negyedszázadban nem egyszer vitát generáltak. Sorozatunkban ezek közül villantunk fel néhányat, a tapasztalatok összegzésének és a továbbgondolás igényével.

 A kamara és az etika

A kamara létének egyik indoka és működésének egyik központi eleme a hivatásetikai normák megalkotása, érvényre jutásuk elősegítése és betartásuk ellenőrzése. A kamarának ezt a jogkörét az 1994. évi LI. sz. törvény nemcsak elismerte, hanem egyben kötelezte is a kamarát, hogy alkossa meg etikai szabályzatát és hozza létre a szabályok betartása felett őrködő testületeit.

A kamara még abban az évben megalkotta etikai kódexét, amely minden hivatását gyakorló gyógyszerészre kötelező erejű normákat tartalmazott, s ezek betartatására – az önkormányzatiság elvének megfelelően – létrehozta területi és országos etikai bizottságait. Tizenkét évvel később, 2006-ban azonban a liberalizációs törvénykezés az érdekvédelmi jogkörök megkurtítása és a kötelező tagság követelményének eltörlése mellett a kamara etikai normaállításra és kontrolljára vonatkozó kizárólagosságát is megszüntette. A kötelező tagság megszűnése a kamarai etikai eljárásokat lehetetlenítette el, ezzel párhuzamosan pedig az akkori kormány létrehozott egy másik etikai intézményrendszert azzal, hogy az általa fontosnak tartott etikai normákat miniszteri rendeletben jelentette meg, és ezek betartatását hatósági (!) irányítás alatt álló etikai tanácsra bízta. Ez a döntés nemcsak az önkormányzatiság elvét vette semmibe, hanem az etika (és ezen belül a hivatásetika) alapjainak és funkciójának totális félreértését is jelentette. A párhuzamos „etikai rendszer” rövid időn belül visszaigazolta alkalmatlanságát: miközben a szakma a legalapvetőbb jogi, szakmai és etikai normák durva megsértésének történeteitől volt hangos, lényegében egyetlen etikai ügy sem került a testületek elé. Szükségszerű volt tehát, hogy a kamara 2011-ben visszakapja az etikai normaállítás és kontroll jogát és kötelezettségét. Ez a „rehabilitáció” alkalmat teremtett az etikai kódex újragondolására és olyan új szempontok beépítésére is, amelyek – túllépve a korábbi évtizedek vitáin – képesek voltak a szemléleti változások befogadására. Komoly hozadéka lehet annak is, hogy létrejöhetett az etikai kollégium, amely az elvi alapok folyamatos monitorozása mellett a változtatások kezdeményezésére is felhatalmazással rendelkezik. Ma már újra vannak etikai ügyek. Ez – számomra – nemcsak azt jelenti, hogy vannak etikailag kifogásolható ügyek, hanem azt is, hogy kezd újra fontossá válni az etika és az önkormányzatiság is lassan a helyére kerülhet. 

Az etikai szabályozás cikk-cakkjaiban nemcsak a különböző gyógyszerellátási modellek és a gyógyszerészekről illetve a kamaráról alkotott különböző vélemények, hanem az egymást metsző politikai szándékok, valamint a jogi, szakmai és etikai normák hagyományos hierarchiájának változásai is szerepet játszottak. Sőt, ez idő alatt, a párhuzamosan létező különböző etikai irányzatok mellett, a társadalmi/politikai közbeszédben megjelentek azok a nézetek is, amelyek az „értéksemlegesség” és a neoliberális társadalmi elvek keretei között az etikai szempontokat idejétmúltnak tekintették.

A hivatásetikai alapok lerakása sok olyan tapasztalattal gazdagította a kamarát, amelyeknek az érdekvédelmi és az önkormányzati tevékenységbe is be kell épülnie.

A ’90-es évek közepén lezajlott patikaprivatizáció bizonyította, hogy az etikai normák és az egzisztenciális érdekek ütközésekor az etikai megfontolások a személyes döntéshozatal erkölcsi dimenzióiban ugyan szerepet játszanak, azonban rendszer-szintű érvényesülésük az egzisztenciális érdekekkel szemben már hátrányt szenved. Ez később is – különösen a liberalizált modellhez kapcsolódóan – több esetben visszaigazolódott, pl. egyes gyógyszertárak létesítésében és működtetésében vállalt szerepekhez, a gazdálkodási-eladósodási problémákhoz, vagy a szakmai és marketing gyakorlathoz kapcsolódóan. Keserű tapasztalat, hogy az egyes személyek etikátlanságának árát gyakran az egész gyógyszerész-közösségnek kell „fizetnie”, pl. szankció-jellegű jogszabályokon vagy az ellenőrzési gyakorlat szigorodásán keresztül. A gyógyszerésztársadalom fizeti az árát a média nyilvánosságát elérő konkrét ügyek miatti társadalmi megítélés-változásoknak is. Ezek is motiválják, hogy olyan gyógyszerészet-modell mellett állunk ki, amelyben a jogi, szakmai és hivatásetikai szabályokat betartó gyógyszerésznek nem kell „többletköltséget” viselni a normakövetésért. És ezért (is) állunk ki az ellenőrzés rendszerének olyan megújítása mellett, amely képes lehet egyértelműsíteni, hogy nem érdemes normakerülő attitűdre alapozott gyakorlatot folytatni. A rossz struktúra gátol a lelkiismeretes tevékenységben és szabálytalanságra ösztönöz („strukturális bűn”). Ezért olyan modellben gondolkodunk, ami segíti a normakövetés normájának érvényesülését.

Úgyszintén nagy kihívás, hogy a gyógyszerészi etika normáit a gyógyszerészeknek kell betartani, azonban a tevékenységüket társas vállalkozás keretei között folytatják, ahol olyan tulajdonosi döntéseknek is ki vannak téve, amelyek a hivatásetikai (sőt néha még a jogi-szakmai) normákat is figyelmen kívül hagyják. Ennek a dilemmának a feloldására és a gyógyszerész önállóságának megerősítésére nemcsak a gyógyszerellátás struktúrájának új modellje (benne a többségi gyógyszerészi tulajdonnal) és a személyi jog megerősítése szolgálhat, hanem az etikai audit már kidolgozott keretrendszerének alkalmas időben történő elindítása is.  Ez utóbbi pedig már a fejlődés egy következő dimenzióját nyithatja meg, ahol az etikai szabályok elsődlegesen a helyes gyakorlatot segítik és nem a helytelen gyakorlat szankcionálását célozzák.  

Dr. Hankó Zoltán