Hova tart a világ, melyek a hazai kilátások? – ezeket a kérdéseket járta körbe Lóránt Károly közgazdász a tehetséges fiatalokat a köztestületi munkára felkészítő programsorozat október 3-diki eseményén.

A neves közgazdászt dr. Hankó Zoltán kamarai elnök köszöntette, majd dr. Csath Magda és dr. Bogár László mellett ahhoz a három szakemberhez sorolta, akik már korábban is éles, a fő csapásvonaltól eltérő kritikát fogalmaztak meg a neoliberális gazdaságpolitikával kapcsolatban. A kamarai elnök és Lóránt Károly ismeretsége a kilencvenes évek végére nyúlik vissza, egy fórumon találkoztak, ami arról szólt, hogyan lehetne a gyógyszer-nagykereskedelemben a gyógyszerészeket helyzetbe hozni. Kapcsolatuk azóta is fennmaradt, a gyógyszerészet sorsfordító időszakaiban időről időre megvitatják a felmerült problémákat. Lóránt Károlynak személyes indíttatása is van a gyógyszerészi hivatás felé: felesége is gyógyszerész.

Lóránt Károly bemutatkozásá-ban elmondta:
a BME Villamosmérnöki Karán végezett 1966-ban, de mivel érdekelték a gazdasági kérdések, mérnök-közgazdász diplomát is szerzett. Munkahelyein széleskörű tapasztalatokra tett szert: fejlesztőmérnökként kezdett dolgozni, majd az Országos Tervhivatalban a távlati előrejelzések szinte minden területével foglalkozott. Uniós tapasztalatai is vannak, 2003-ban ugyanis szakértői megbízást kapott az Európai Parlamentbe egy dán képviselőtől. Tíz év után jött vissza Magyarországra. Jelenleg „A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum” munkatársa.

Vitaindító előadásában a „hova tart a világ és melyek a hazai kilátások?” kérdéseket járta körül. A válaszhoz tudni kell – mondta –, hogy bizonyos dolgokat az ember előre láthat, ilyenek például a demográfiai adatok alakulása, a gazdasági növekedés vagy az eladósodás mértékének számai. De vannak események, amelyeket nem láthatunk előre. Erre jó példa az az eset, amikor a hetvenes években egy híres amerikai intézet kutatója könyvében úgy vélte, az ezredfordulóra a termelékenység növekedése miatt a munkaidő majd annyira lecsökken, hogy a legfőbb gond az lesz majd, hogy az emberek mivel csapják agyon a szabadidejüket…  A politikai viszonyok változását és így a politikai döntéseket nem lehet előre látni. Például 1956. október 23-án reggel még aligha volt tudható, mi fog történni délután. Vagy ha 1989 előtt valaki leírta volna, hogy a Szovjetunió összeomlik, Horn Gyula megnyitja a határt és belépünk a NATO-ba… azt nem rendőrök vitték volna el, hanem a mentősök az elmeosztályra.

Elmondta: a világ hosszú távú alakulásával kapcsolatban több tényezővel is számolni kell: Európát jelenleg az Unió uralja, de változtatásra kényszerül. Dél-Amerika feljövőben van és Kína szerepe sem elhanyagolható, sőt már most nagyon komoly problémákat gerjeszt Dél-Európában, ahol foglalkoztatási gondokat, munkanélküliséget okoznak termékeikkel. A kelet-nyugati együttműködés az Egyesült Államoknak nem érdeke, mi viszont a kelet és nyugat határán vagyunk, ahol mindkét irányba figyelnünk kell. Oswald Spengler, A Nyugat alkonya című, kb. száz évvel ezelőtt írt könyvére is hivatkozva elmondta, a Nyugat haldoklik, Európa túljutott a zenitjén, súlyos érték-, politikai és gazdasági válság tapasztalható.

Az értékválság a keresztény értékek háttérbe szorulásával és az iszlám nagymértékű megerősödésével függ össze. A nyugati országok az olcsó munkaerő érdekében kinyitották kapuikat a bevándorlók előtt, akik – főleg az iszlám valláshoz tartozók – gyakorlatilag önálló társadalmat alakítanak ki az őket befogadó országokban. Ez azért is fontos kérdés, mert – legalábbis a Brüsszelben élő magyarok véleménye szerint – az európai beolvadásban nem a bőrszín számít, hanem a vallás. Például egy keresztény fekete könnyebben asszimilálódik, mint egy fehér muszlim.  Lóránt Károly demográfiai modellje szerint a XXI. század második felére Nyugat-Európában a muszlim lakosság többségbe kerül.

Az Európai Unióval kapcsolatban felhívta a figyelmet arra, hogy 1977-ben készült egy jelentés, amely szerint ahhoz, hogy egyfajta szövetségi állam jöjjön létre, a fejlett országok GDP-jének legalább a 20-25 százalékát központosítani kell, hogy a kevésbé fejletteket támogatni tudják. Ezt a továbbiakban nem vették figyelembe, ahogy azt sem, hogy a bővítés és az együttműködés elmélyítése egymásnak ellentmond: nem lehet ugyanis egyszerre bővíteni és erősíteni az együttműködést. Lóránt Károly úgy látja, a hetvenes évek végén még reális alapokon nyugodott az Unió fejlődése, ezt követően azonban irreális elképzeléseket alakítottak ki: ma úgy szeretnének egyfajta szövetségi államot létrehozni, hogy a tagországok költségvetésükből nem igen akarnak erre költeni. Hozzátette továbbá, évekkel ezelőtt az egyik uniós biztos az Uniót egy birodalomhoz hasonlította, a birodalmakat azonban – a történelem tanúsága szerint – erőszakkal tartják egybe.

De vajon ki irányítja az európai politikát – tette fel a kérdést. Tapasztalata alapján a különböző kérdésekről az Európai Bizottság hátterében működő szakmai bizottságok döntenek, az Európai Parlament elé kerülő javaslatokat ugyanis már alig lehet megváltoztatni. Hozott egy példát is, ami jelzi, mennyire arctalan ez a „háttérhatalom”: egykori dán főnöke öt évig küzdött azért, hogy adják ki azt a listát, amiből kiderülne, kik az egyes bizottságok háttéremberei, kik dolgoznak a különböző szakmai háttér-bizottságokban? A résztvevőket nem, csak a bizottságok neveit sikerült megtudni, viszont nem túl szívderítő, hogy azért az kiderült: a bizottságok tagjait jelentős részben a multinacionális cégek képviselői alkotják.

A következőkben arról beszélt, hogy a közgazdászok valójában nem tudják, hogy hogyan működik a gazdaság. Emiatt a ma elterjedt közgazdasági ideológiák többnyire kitalált elméletek, amelyek mögött többnyire érdekek állnak. Felállítanak egy axiómát – ami olyan kiindulási feltételt jelent, amit nem kell bizonyítani és nem megkérdőjelezhető –, majd arra építik fel az elméletet. Példaként hozta azt a gyakran hallott állítást, miszerint az állam rossz gazda. De vajon honnan tudják – kérdezte –, hiszen semmilyen konkrét számítás nem támasztja ezt alá? Ráadásul Nyugat-Európában is sok állami tulajdonnal találkozunk. Az említett axióma is konkrét érdekeket szolgált, azok érdekeit, akik a nyereséges állami vállalatra rá akarják tenni a kezüket. Ha pedig ez sikerült, minden tevékenységet, ami korábban a közérdeket szolgálta, de nem volt nyereséges, megszüntettek, lefaragtak – mondván, hogy azt csinálja tovább az állam. Példaként hozta, hogy az orvosi diagnosztikát sok helyen kiszervezték, ami jó üzletet jelent a magánvállalkozóknak: garantált a piac és a nyereség, a gondok pedig az államra tartoznak.

A hetvenes évektől megfigyelhető a tőkés társaságok vagyonának a koncentrációja, illetve hatalmuk fokozott növekedése. E társaságok hatalomigénye végtelen, a hatalomból sohase elég nekik, a hatalomkoncentrációnak nincs határa – állította  David C. Korten  „A tőkés társaságok világuralma” című könyvének mondandójával is alátámasztva. Említést tett továbbá egy zürichi tanulmányról is, amely a vagyon és a hatalom koncentrációjáról szól. Egy 140 millió vállalat adatait tartalmazó adatbázis alapján kiderítették, hogy a világtermelés jelentős része 40-60 ezer multinacionális vállalat kezében van, de ezek is egy mintegy 147 nagy pénzügyi konglomerátumból álló mag részei és még azok mögött is 30-40 igazán nagy pénzügyi központ van, általában new-yorki székhellyel. E cégek hatalma mára akkora lett, hogy meghatározzák a politikát is. Az egész nyugati média is – amely hat nagy társaság kezében van – mögöttük áll, őket támogatja. Az egyes országok politikusait is ez a rendszer finanszírozza. Az emberek ugyan demokratikusan választanak pártokat, azonban azok általában nem azt csinálják, amiért megválasztottuk őket, hanem azt, amit ez a csoport mond nekik. A multinacionális cégeket semmi se korlátozza, ha pedig mégis, rohannak az Unió valamelyik illetékeséhez, akik többnyire nekik adnak igazat.

Az Unióban jelenleg az történik, amit a németek akarnak. Hiába vannak elképzelések arra vonatkozóan, hogyan lehetne változtatni a helyzeten, az a német ellenállás miatt elbukik. Aki nem teljesíti az előírásokat, például a költségvetési hiány 3 százalék alatt tartását, azt túlzott deficit eljárás alá vetik. Számos nemzetközi szakember is úgy látja, hogy ez a rendszer nem működőképes.

Hazánkban is ismert a neoliberális szemlélet, amely már 1968-ban felbukkant. Ennek a szemléletnek a következménye pl. napjaink egykulcsos jövedelemadója – ami egyébként csak Kelet- és Közép-Európában terjedt el. Bevezetése nagy hiányt jelent a költségvetésben, amit a gazdasági növekedésből nem lehet pótolni. Minden ország elementárisan védi saját érdekeit, és nálunk is meg kellene találni azokat az eszközöket, amelyek az ország gazdaságát védik.